Kétezerkettő első napjának reggelén jó volt budapesti autósnak lenni – a Hősök terétől a Lánchídon át az alagút másik oldaláig tartott a zöld hullám, és alig volt forgalom. Az autóban három román és egy magyar állampolgár, előbbiek közül egyik még soha nem járt Nyugaton, noha háromszor is nekirugaszkodott a vízumkérelemnek. Bár Budapesten kitűnő volt az idő, Tatabánya után havazni kezdett, és csúszóssá vált az út, több, árokban landoló autós bánatára. Még a természet sem akarja, hogy a románok Európába menjenek – élcelődtünk, hiszen mától elméletileg korlátozás nélkül utazhanak a piros útlevelek birtokosai a schengeni területre. Tizenkét esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a brüsszeli politikusok elszánják magukat – a romániai forradalom után két hétig Ausztriában ugyan feloldották a ví-zumkényszert, de hamar visszakoztak. Az utolsó magyar benzinkutnál nagy a forgalom, a budapesti taizé találkozóról igyekeznek haza a nyugat-európai fiatalok. A kútnál levő bankfióknál elég sokan próbálnak eurót szerezni, a kaszszásnő kétszázötvenegy forintért ad egyet a vadonatúj érméből. Az emberek kíváncsian forgatják a bankjegyeket, többségük láthatóan most tart ilyet először a kezében.
A határ fele közeledve feljön a gombóc az ember torkába – aki a rendszerváltás előtt utazott a kelet-európai határokon, az érti az érzést, a fiatalabbaknak meg hiába is magyaráznám. Nekünk, román állampolgároknak még bugyiba turkálós ellenőrzésben is volt részünk, nem csoda hát, hogy a határhoz közeledve mindig idegesek vagyunk, mintha kábítószer vagy egyéb csempészáru lenne nálunk.
A magyar útlevélkezelő egykedvűen néz bele az okmányokba, tőle alig pár méterre dolgozó társa kesztyűben, fölényes mozulattal csapja az asztalra a négy könyvecskét. A magyarral hamar végez, a románokba belelapoz, aztán megmutatja a fényképes oldalt a lapolvasónak. Semmit sem kérdez, be sem néz az autóba. A második után megszólal a mobilja. Mi csak most hisszük el, hogy tényleg igaz, nem kell többé vízum, immár nem kell másodrendű állampolgárnak érezni magunkat Európában. Holnap beadom a magyar igazolványra a kérelmet – gondolom magamban –, s ki van pipálva minden sérelem. A határ másik oldalán az első benzinkútnál már euróban értendők az üzemanyagárak, de az autópálya-matrica áránál még a schilling a dominánsabb. A váltóhelyen három eurót tartanak vissza az ötven dollár átváltása után (utóbb kiderül, hogy még így is jobban jártam, mint később egy bécsi banknál). A szilveszteri mulatságból lassan ébredő Bécsben valami stabil pontot keresünk a nagy váltási hercehurcában, ezért betérünk egy amerikai gyorsétterembe. A McDonald’sban elég lassú a kiszolgálás, az eladók csak most ismerkednek a pénzérmékkel. Legnagyobb sikere a két euróért árult, az új pénznem jelét formázó sült krumplinak van, lám, Amerika pénzt csinál a konkurenciából is. Az utcán szerencsemalacot áruló eladó még a régi pénzben írta ki az árait, s amikor beruháztam egy kabalafigurába, hosszasan nézte az átváltási táblázatot. Utána jó percet tartott, amíg kikereste a visszajárót, s ahogy átadta, külföldiesen megnyomva a mássalhangzókat, azt mondta: katasztrófa.
A bankautomaták gond nélkül adtak magyar hitelkártyára is az új pénzből, igaz, kisebb sor mindegyik előtt kígyózott. Az elsején nyitó boltok már csak az új pénzben írták ki az áraikat, a zárva tartók többségénel még a schillinges cetli volt a szembetűnőbb.
A dóm melletti utcácskában ülünk be egy késői ebédre, az obligát bécsi szelet kevesebb, mint hét euróba került. A szomszéd asztalnál egy nyugdíjas bácsi ebédelt, a fizetés után fény felé tartva elmélyülten vizsgálgatta a visszajáró, ropogós tízeuróst. Legyintett egyet, aztán megkavarta a kávéját.
A tekintetében az volt: a schillinggel együtt elillant a történelem.
Hárfás Zsolt
Példát mutat Magyarország: látványosan tisztul a hazai energiamix
