Éjfélkor

Otthon a televízió előtt töltöttem az évforduló óráit. Porcikám sem kívánt zajos társaságot, ribilliót, zsivajt, petárdadurrogást – behallatszott az így is a szomszédos házak felől, menekülni sem lehet ilyenkor. Éjfél után pár perccel felhívott a barátom, kívántuk egymásnak a jókat, azt mondta, ők is kettesben töltötték odahaza a szilveszterestét virslivel, pohárka pezsgővel, aztán ballagnak máris aludni, ördög bújjék ebbe a villódzós, túlpörgetett világba. Hát nem elég belőle annyi, amennyit egész évben kapunk?
Azt hiszem, igaza volt. Aki itt él mostanában ezen a földön, ahol árvíz hömpölyög, terror dúl, ahol járvány és lelki mosdatlanság terjed, ahol egyre kevesebb a barát és az igaz szó, a mosoly és az őszinte könny, ott inkább csöndre, magányra vágyik az ember. Főként, ha már elmúlt fiatal.
Persze a televízió is be-behozta a karácsonyfa mellé a nagyvilág mocskát – elég volt egy téves mozdulat a távkapcsolón, máris itt lihegett valamelyik penetráns csatorna gagyisztárja a maga obszcén „poénjaival”, polgárpukkasztó trágárságaival, szegfűszagú politikai „humorával”. Heti hetesék ezúttal – az alkalomhoz illően – csokornyakkendősen szidták Grespik Lászlót és a kormányt, meg mindent, ami nemzeti és magyar. Néztem a hét szánalmas embert, de már nem is sajnáltam őket, mint valamikor. Csak a gyomrom forgott.
Később, valamikor éjfél előtt az államfő beszélt a magyarsághoz (de ez már egy másik csatorna volt, egy magyar). Hazáról, hitről és összetartozásról szólt, magyar zászló volt mögötte.
Aztán találkoztak odafönt a mutatók, megkönnyeztük a Himnuszt, megittuk a pezsgőt, én meg beeresztettem szegény Betyár vizslát a kinti zimankóból, megdöngettem az oldalát, s azt mondtam neki, B. ú. é. k., öreg csibész, hát megint öregebbek lettünk egy évvel.
Aztán meg elkezdődött a 2002…