Elfelejtett paradicsom

A Duna deltavidékét a román szocialista vezetés a gazdasági fejlődés szolgálatába akarta állítani. A felszántható területet búzatermesztésre, az úszó nádszigeteket tehéncsordák és disznókondák legeltetésére akarták felhasználni, a homokszigeteken bányákat nyitottak volna. A gigantomán elképzelésekből semmi sem vált valóra, de a deltavidék a román rendszerváltás után tíz évvel sem tud szabadulni múltjától.

Halva született ötlet volt, hogy itt, a mocsár közepén vanádiumot nyerjenek a homokból. Maga is láthatta, amikor a kikötőbe érkezett, hogy a rozsda szétmarja a fém alkatrészeket, a szállítószalag gumicsíkja is szétreped anélkül, hogy egyetlen percig működött volna – zsörtölődik Peter Alexandru a négyszáz lelkes Caraorman egyetlen kocsmájában, miközben nagyot húz átlátszatlan, hab nélküli söréből. – Néhány éve el akarták vinni a gépeket Sulinába, a tengeri kikötőbe, de azóta is itt eszi a rozsda valamennyit – teszi hozzá a kérges tenyerű, a tengeri levegőtől cserzett arcú nádvágó, aki a maga részéről ezzel lezártnak is tekinti a társalgást. Bízva abban, hogy mégiscsak folytathatjuk a beszélgetést, kérek neki egy sört.

Vége a szegénységnek...

Nem csalódom, megoldódik a nyelve:
– Úgy mondják, hogy ukrán őseink jó háromszáz éve telepedtek meg a Duna-deltának ezen a kietlen részén, ahol csak homok van, mint a sivatagban. Ezen az átkozott homokon kiszárad minden, nem él itt meg semmilyen növény, csak a nád. A rokonságom, a családom, amióta csak emlékszem, mindig a nádból élt. Télen vágtuk, nyáron osztályoztuk, fontuk és eladtuk. Nagy szegénységben éltünk, de nem volt itt soha semmi baj. Aztán egyszer csak nagyot fordult az életünk – emeli fel a hangját. – Több száz idegen érkezett. Lett nagy felfordulás. Jöttek-mentek a hajók, gépeket hoztak, darukat állítottak fel. Eleinte nem is tudtuk, mit akarnak. Csak később derült ki, hogy vanádiumot találtak a homokban. Nekünk annyit mondtak, hogy vége a szegénységnek, ipari központ lesz Caraormanból. Nem kell kévét kötni, nem hasogatja fel többet a nád a kezünket. Azzal biztattak, hogy télen fűtött csarnokban dolgozhatunk, és csak a homokfeldolgozó gépeket kell majd kezelnünk. Aztán kiderült, hogy az összes homokot ki akarják bányászni, még a házainkat is lerombolják, mert azok alatt is ott az az átkozott homok. Felhúzták a „kaszárnyákat”, hogy oda költözzünk – mondja keserűen, miközben a kocsma közelében álló négyszintes, soha be nem fejezett házakra mutat. – De hiába mondták ki a verdiktet, a gyárépítésből és a költözésből nem lett semmi. Ceausescuék halála után egyik percről a másikra abbamaradt minden. Amilyen gyorsan jöttek, olyan hamar el is mentek az idegenek. Itt hagytak mindent, nem vittek el semmit abból, amit hoztak. Itt maradt a két daru a parton, mint Nicolae és Elena szelleme. Éjszaka a szélben úgy nyikorognak, mintha valóban a szellemük költözött volna a faluba. A határba, a semmibe vezet az a töltés, amely a vasútból megépült, a gépek is itt árválkodnak. Mi sem lettünk gyári munkások, vágjuk a nádat, mint az őseink. Nyáron a telet várjuk, hogy munkánk legyen, télen meg a nyarat, hogy ne fagyoskodjunk – köp nagyot a betört ablakú, málló vakolatú kocsma kopott kőpadlójára.

Elvadult disznókondák és marhacsordák

Caraorman (vagyis az itteni Fekete-erdő) történetében a Duna-delta valamennyi településének sorsa megmutatkozik – ezt már Süli-Zakar Istvántól, az Európa második legnagyobb deltavidékére debreceni és kolozsvári egyetemistáknak terepgyakorlatot szervező földrajzprofeszszortól tudom meg.
– A valamivel nagyobb mint ötezer négyzetkilométer – vagyis egy magyar megyényi – területű Duna-delta ötvenhét, többnyire csak csónakkal megközelíthető falujában összesen tizenötezren laknak. Az itt élők generációk óta az őseik mesterségét folytatják: halászok, vadászok és nádvágók. A Ceausescu-rendszer azonban a végeláthatatlan nádasok, tekervényes holtágak világát is igyekezett a „kommunizmus építésének” szolgálatába állítani, a mocsárvilágban mezőgazdasági és ipari központot akart létrehozni. A sikertelenség mintaképe lehet Caraorman, de a többi faluban sem tudták végrehajtani az esztelen tervet – teszi hozzá.
– A szocializmus évtizedei rányomták bélyegüket a térség mezőgazdaságára, mindennapjaira is, hiszen az ősi mesterséget űző halászoknak, vadászoknak, madarászoknak egyaránt be kellett szolgáltatniuk a zsákmány harmadát. A román rendszerváltás eredménye a deltavidéken abban érezhető, hogy a halászok ma már maguk értékesítik a kifogott halat, éppúgy mint a nádvágók a nádat. Ám a beszolgáltatás megszűnése ellenére egyre nehezebb megélni – egészíti ki az előbb hallottakat a csoportot kísérő Eugen Petrescu ornitológus.
– Az elmúlt évtizedek ésszerűtlen iparosítása, az állattenyésztésre, helyenként a gabonatermesztésre való áttérés kísérletei tönkretették a tájat, a vizet – erősíti tovább a professzor szavait az ornitológus. – Hatalmas tehéncsordákat, illetve disznókondákat telepítettek az úszó nádszigetekre. Az állattartásnak ez a módja, az észak-európai népeknél meghonosodott külterjes rénszarvastenyésztés mintájára azzal számolt, hogy tavasztól őszig a természet minden szükséges táplálékot megad az állatoknak: a tehenek vadnövényeken, a disznók rákon, csigán élnek majd, a tél közeledtével pedig csak össze kell majd terelni a nyárra kicsapott állatokat. De az állatok egy része kivált a csordákból, kondákból, és fokozatosan elvadult. Távolabb láthatnak is egy ilyen, már a vaddisznók testi jegyeit magukon viselő állatokból álló csürhét – mutat a partra az ornitológus, miközben távcsövével a disznókat nézi. A kísérlet nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de – legalábbis a debreceni professzor ismeretei szerint – néhány gazda a falkák teljes elvadulásának megakadályozására hetente egyszer kukoricát és burgonyát visz az állatoknak.
Keserves a halászok sorsa is. Életüket az nyomorítja meg, hogy a Dunába száz kilométerekkel feljebb tisztítás nélkül engedett szennyvíz itt, a nádrengetegben ülepszik le. Emiatt az itt élő több mint száz halfajta közül hét-nyolc eltűnt az utóbbi tizenöt-húsz évben. Pontyot, sügért még ma is lehet fogni, ám a folyó királya, a viza teljesen kipusztult. Egyes statisztikák szerint az 1930-as években még több százezer kilogramm, a tokfélék csoportjába tartozó halat, többek között vizát fogtak ki. Ez a mennyiség tavaly a hetven évvel ezelőttinek a töredékére zuhant – állítja Eugen Petrescu. Ezzel egy időben az éttermekben szinte a csillagos egekig szökött e fajták ára – teszi hozzá.
Néhány nappal később Tulceában e kijelentés valóságtartalma is kiderült. A – talán a nem megfelelő elkészítés miatt – gumiszerű, kissé rágós húsú hal egyetlen adagjáért ugyanis közel tízezer forintnyi összeget kellett fizetnem. Egy krimibe illő eset mégis arról győz meg, hogy a vizamítoszt – akár fenyegeti a kihalás, akár nem a környezeti változásokhoz alkalmazkodni szinte egyáltalán nem tudó, az ókor óta közkedvelt, nyúlt koponyájú, cápára hasonlító halat – az itt élők is táplálják. Egyik délután ugyanis sebes motorcsónak állt a főágon úszó hajónk mellé, majd a benne ülő két férfi egyike szó nélkül átadott két jutazsákot egyik, korábban feltűnően sokat mobiltelefonáló kísérőnknek. A zsákok tartalmára – a vevő titkolózása ellenére – hamarosan fény derült. Az egyik ugyanis két, egyenként méteresre becsült, kibelezett, fagyasztott vizát rejtett. Az eredetüket firtató kérdésre csak sokat sejtető kacsintás volt a válasz.

Páratlan madárvilág

Az ornitológus a deltavidék madárvilágáról kezd mesélni. Európai viszonylatban is egyedülálló az a mintegy háromszáz fajtából álló madárvilág, amely a három ágra szakadt Duna által kialakított háromszög alakú területen él. A náddal benőtt, feliszapolt szigeteken és az állandóan mozgó, néhány tíz centiméter vastag nádszőnyegeken háborítatlanul élnek a több száz egyedből álló madárkolóniák; többek között pelikánok és kárókatonák. A madarak számára kiváló élőhelyet mi sem jellemzi jobban, mint hogy a Duna-deltában fészkel a világon élő kormoránok több mint fele.
– A táplálékban gazdag deltában tölti a telet számos északi madárfajta is – mondja a tanári pályát jó húsz éve az ornitológiáért elhagyó Petrescu. – A szocializmus éveiben gyakorta háborgatták az itt élők a madarakat, hiszen jó pénzt kaptak a tojásért vagy épp a fiókákért. Néhány éve azonban védett területté nyilvánították a torkolatvidéket, sőt mintegy 300 ezer hektár szigorúan védetté vált. Erre a területre nemcsak a turisták, hanem még a halászok és a madarászok sem tehetik be a lábukat.
Bár a vizás eset kapcsán kételkedni kezdek abban, hogy jó pénzért nem szegik-e meg néhányan a törvényt, de Eugen megnyugtat: mióta néhány évvel ezelőtt bioszféra-rezervátummá nyilvánították a páratlan élővilágú deltát, olyan szigorúak a törvények – és lebukás esetén olyan nagy a büntetés –, hogy ezen a területen valóban háborítatlanul élhetnek az állatok. Ezt tanúsítják a keskeny oldalágak menti fákon méltóságteljesen ülő jégmadarak, a levegőben köröző pelikánok és a távoli, kiszáradt fán ülő, szabad szemmel alig látható, de Eugen látcsövével közelinek tetsző két hatalmas sas.
– Hálás feladatuk lehet itt a madarászoknak és a turistákat kísérőknek – mondom Eugennek, miközben jól láthatóan összedörzsölöm hüvelyk-, mutató- és középső ujjamat. Rögtön érti a célzást: sokkal jobb lehetne – panaszolja.
– A szocializmus idején kiváltságnak számított a deltában üdülni. Nem is jöttek, csak a pártkáderek. Olcsó volt a nyaralás, sokan érkeztek, jól megéltünk. A szocializmus bukása óta kevés a román vendég és a külföldi turisták is. Ez a terület nem alkalmas a tömegturizmusra, ide elsősorban a természetet kedvelő, a nyári hónapokban szúnyogok millióit elviselő ökoturisták jönnek – mondja Eugen, aki évi néhány ezerre becsüli az elsősorban a skandináv államokból és Németországból öt-hét napos madármegfigyelő útra érkező turisták számát.
Pedig az ornitológus szerint a delta igazi kincsesbánya lehetne. Európában a Rhone deltáját leszámítva szinte sehol sincs ilyen gazdag, háborítatlan körülmények között élő madárvilág. Ám miközben a kontinensen mindenütt fellendülőben van az ökoturizmus, ide alig jönnek a külföldiek. Hiába ugyanis a páratlan természeti környezet, ha nincsenek megfelelő körülmények. Rossz a közlekedés, és nincs megfelelő szálláslehetőség sem.
– Az a vontatóhajó, amelyen most utazunk, huszonötezer, a tanyahajó, ahol alszanak és étkeznek a vendégek, százezer dollárba került két évvel ezelőtt. Turisták csak a nyári három hónap idején érkeznek ide, így ez az időszak jelenti egyben az egész évi bevételt – vázolja vendéglátónk a balatoni szálloda- és étterem-tulajdonosoktól jól ismert helyzetet. – Kedvezményes kölcsönt vagy adókedvezményt nem kapunk, így pedig nehéz fejlődni – teszi hozzá Eugen. – Az európai természetvédők nyomására néhány éve bioszféra-rezervátummá nyilvánították a deltát. Az állatok jövőjét ezzel biztosították, de rólunk, itt élőkről elfeledkeztek Bukarestben.