Én nem tudom, hogy önök, akik ezeket a sorokat olvassák, szeretnek-e hivatalos ügyeket intézni. Én utálok. Ebben már-már Majakovszkijjal értek egyet, aki ezt írta egykor: „A hivatalokra vicsorgok, mint az ordas, nagy plecsnik előtt hasra nem estem...” Ő egy okmányt szeretett: szovjet útlevelét. Míg a többiek
Omszkban és Tomszkban ültek, ő utazgatott Párizstól Amerikáig „bíborszínű könyvecskéjével”.
Nos, én ritkán utazom külföldre, útlevelem valamelyik fiókban pihen. Számomra minden okmánybeszerzés traumát okoz, ezért a személyi igazolványomat sem hordom magammal, nehogy elveszítsem. Luca lányom a dokumenteket másfél éves korában „olványnak” nevezte, ebből a jelesebbeket „igazi olványnak”.
Mindez azért jutott most eszembe, mert bizonyos olványok beszerzésére kellett sort kerítenem. Nővérem, Ágota, aki 1956 óta Svájcban él, szeretné visszaszerezni magyar állampolgárságát, s ehhez hazai iratok beszerzése szükségeltetik, úgymint: születési és házassági anyakönyvi kivonat, továbbá – ismeretlen okokból – szüleink házassági anyakönyvi kivonata, amely 1933-ban, Pápa városában keletkezett. Én – mint jó testvér – vállaltam az okmányok beszerzését, és evégből levelet írtam a csikvándi és a pápai polgármesteri hivatalnak. Csikvándról, szülőfalumból néhány napon belül megérkezett a tanúsítvány, hogy Ágota 1935 októberében, mint leánygyermek, ott látta meg a napvilágot. Az illetéktől a polgármesteri hivatal eltekintett, mivel, úgymond, az első másolat nem illetékköteles. Pápáról is levelet kaptam, amelyben tudomásomra hozták, hogy a kérelemhez csatoljak 1500 forintnyi illetékbélyeget. Ezt azonnal meg is tettem: bementem a postára, a kisablaknál megvásároltam az illeték-, illetve postai bélyeget, azt egy levél kíséretében borítékba helyeztem, s ugyanannál az ablakocskánál feladtam abban a naiv hitben, hogy, miként eddigi életemben minden postára adott levél, ez is eljut a címzetthez.
Három hétig vártam, hogy megjön az „olvány”. Nem jött. Ekkor fogtam a telefont, és felhívtam a pápai anyakönyvi hivatalt. Az illetékes hölgy közölte, hogy ők semmiféle levelet nem kaptak tőlem, s még annál is kevésbé kapták meg az ezerötszáz forintos okmánybélyeget. (Az első levelem simán eljutott hozzájuk.) Kérdezte, hogy ajánlva adtam-e fel a küldeményt. Szégyenkezve bevallottam, hogy nem. Akkor ne csodálkozzak, hanem ajánlott levélben küldjem el a bélyeget, és a kísérőszövegben utaljak rá, hogy a kirótt illetéket a borítékba helyeztem. Jó, feleltem, most írok önöknek egy ajánlott levelet, amelyben közlöm, hogy az ezerötszáz forintos okmánybélyeget is belehelyeztem, ám nem helyezem bele. Akkor mi lesz? Egy pillanatig döbbenten hallgatott. Ugyanis, folytattam, az első ezerötszáz forintot valaki ellopta. Mi a biztosíték arra, hogy a másodikat nem lopja el? Amíg nincs itt az illeték, addig nincs kivonat, válaszolta. Küldhetem a pénzt feladóvevényen? Nem, felelte, nekem mint közhivatalnoknak nincs jogom magánpénzeket kezelni. Akkor mi a megoldás? Azt önnek kell kitalálnia.
Lementem a postára, bekopogtam a hivatalvezetőhöz. Együtt helyeztük a megcímzett borítékba az ezerötszáz forintos illetékbélyeget, majd a boríték leragasztása után levelem úgynevezett biztosított ajánlott címkével került a továbbítandó küldemények közé. Az egész alig kóstált háromszáz forintot. Tehát háromezerháromszáz forintot, plusz egy interurbán telefont előlegeztem fél ív papírért, amire három sort gépel valaki. Hogy vicsorgok-e, mint Majakovszkij (meg az ordas), ha ezek után sem kapom meg az „olványt” a hivataltól, én nem tudom...
Rengett a föld Kamcsatkában, Putyin gépe kerülővel tért haza
