Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy jelenleg téma- és hírszegény-e a világ. Állítólag korunk hőse, az internetlovag annyi információhoz jut, amennyihez akar, esetleg oly sokhoz, hogy belepistul.
De lám, lassan – bár a romok még mindig füstölögnek – Oszama bin Laden is lekerül a lapok címoldaláról, az anthrax becsődölni látszik, fél tucat halott a médiának meg sem kottyan. A terrorizmus még most is folyamatosan hírkeltő közeg, bár minden visszatérni látszik a régi mederbe: Izrael környékére összpontosít ismét a halál, s már-már kirobbanással fenyeget egy nyílt háború, amelynek forrása – bármily szomorúan, de ezt észre kell vennünk – éppen a béke kezdeménye.
Úgy látszik, hogy az igazi hír, a legizgalmasabb a megbékélés lehetne, az erőszak és a fenyegetés eltűnése a földről. Nagy érdeklődést váltana ki a nézőből, olvasóból és hallgatóból, ha nem történnének többé gyilkosságok, ha nem robbannának fel semtexbe burkolt öngyilkos merénylők, ha nem zuhannának le repülőgépek, ad abszurdum: ha nem törnének ki tűzhányók, megszűnnének a földrengések és hurrikánok, az El-Nino is békén maradna, eltűnne az AIDS és a rák, a politikusok egymás keblére borulnának, a bűnözők a tisztes polgári életet választanák, senkit sem tépnének össze őrző-védő kutyák, nyüzsögnének a hűséges szerelmesek és a boldog házaspárok… Na, eddig és ne tovább, ahogy az MSZP miniszterelnök-jelöltje mondotta volt, midőn úgy érezte, hogy „a miniszterelnök emberei” erőteljesebben sanyargatják a kelleténél.
Igaz. Ha minden rendben volna, mit kezdene a média önmagával, hogyan növelhetnék a nézettségüket és reklámbevételeiket a kereskedelmi tévéadók? Mi lenne a bemondó megasztárokkal és a hírfenoménokkal, ha a világ nyugodt, békés, édes egyhangúság állapotába kerülne, sőt a Jeti és a lochnessi szörny is bevallaná, hogy sohasem létezett.
Szomorú idők következnének be akkor. Shakespeare-t kellene folyton játszani és Dosztojevszkijt olvasni, hogy az ember megkapja a neki kijáró drámaadagját. Talán a szappanoperák és a thrillerek jelentenék az utolsó reményt.
De nem. Hírben és szörnyűségben gazdag világunkban is történnek kísérletek arra, hogy a médiumok békés és kellemes szenzációkkal lássák el rajongóikat. Nemrégiben azt olvastam valahol, hogy Uri Geller, a parafenomén „borítékolta” és páncélszekrénybe záratta a következő heti lottó nyerőszámait. Eme izgalmas megoldást választotta az egyszerűbb, de jóval nagyobb haszonnal kecsegtető módszer helyett, hogy nyerjen néhány millió dollárt előre tudott számaival. De mindez semmi ahhoz a páratlan teljesítményhez képest, amelyet az egyik kereskedelmi tévéadónk produkált, midőn hosszas riportműsorban bemutatta a nagy magyar lottókombinátort, aki közel van ahhoz, hogy a szerencse titkát (amely szinte az örök élet titkával ér fel) megfejtse és elénk tárja. Ez a lottózseni például (napi 18-20 órai gondolkodással) rájött arra, hogy a nyertes számok között párosak és páratlanok egyaránt előfordulhatnak, 0:5, 1:4, 2:3, illetve 3:2, 4:1 és 5:0 arányban. Ezt be is mutatta nekünk az izgalmas tévéműsorban, például ha kihúzzák az 5-öst és a 17-est, továbbá a 22-est, a 46-ost és az 54-est, akkor egyik variáció máris megvalósult. Na most aztán lehet tűnődni, hogy miért van ez így. Hasonló érdekes megfigyelés, miszerint a lónak négy lába van, mégis megbotlik. Hát nem csodálatos, hogy e lottózseninek még sosem volt ötöse? Hát nem csodálatos, hogy mindez a bugyutaság hír egy kereskedelmi tévéadón?
Hogy ezek után gondolhatunk-e mást: hír az, amit egy tévészerkesztő annak talál – én nem tudom...