Én nem tudom...

Én nem tudom, miféle belső ösztönzés késztet arra egy jó tollú álhírlapírót, hogy bestsellert és egyben maradandó művészeti értékkönyvet írjon a szocialista miniszterelnök-jelölt izgalmas személyiségéről és pénzügyi hivatalokban töltött kalandos múltjáról. Talán azért vállalkozott erre a feladatra, mert úgy vélte, hogy a nagy ember az ismeretlen szerzőt mintegy magához emeli, művét piacképessé teszi.
E végből tanulmányozni kezdte MP életét, legnevezetesebb tetteit és feddhetetlen jellemét. Kora gyermekkorától mind mostanáig.
Kezdő lépésként felkereste KL neves szociopolitológust, akiről úgy hírlett, hogy annak idején számos közéleti személyiség nevelőtanára volt. – Ez így igaz – mondta a szocio, aki Comeniusra emlékeztette az álhírlapírót. – A legtöbb tanítványomban azonban csalódtam. Nem követték a példámat, s így általában nálam jóval többre vitték. Sajnos MP-re egyáltalán nem emlékszem, de van egy olyan gyanúm, hogy nem is tartozott a tanítványaim közé, elsősorban azért, mert életkora lényegesen előrehaladottabb az enyiménél. Ennek ellenére sokkal inkább az én neveltemnek látszik, mint egyesek, vagyis nevezzük a nevén: az egyes, akit én neveltem ugyan, de aztán elkanászodott, bár életem egy eléggé meg nem bánható szakaszában interjúkötetet készítettem róla, sőt tisztes javadalmazásért huzamos ideig tanácsokkal is elláttam, amelyeket ő nem fogadott meg. Azért lett belőle az, ami. Ezek után az álhírlapíró különböző könyvkiadókat keresett fel, hogy szerződést kössön és kp-előleget vegyen fel készülő könyvére. Mikor megemlítette, hogy MP izgalmas személyiségéről akar írni, a kiadói szerkesztők egy része azonnal álomba merült, a többiek pedig erős kávét kértek a titkárnőtől, megittak négy pohárral, remeknek találták az ötletet, a szerzőt pedig arra kérték, hogy a jövőben könyvkiadójuk tájékára se jöjjön. Sikeres előkészítő munkáját hősünk a könyvterjesztőknél folytatta. A Ribli egy könynyelmű alkalmazottja, aki azt hitte, hogy MP egy nemrégiben elhunyt táncdalénekes, „lábon megvett” hét teljes példányt a készülő műből.
A szerző mindezek után a magánkönyvkiadás mellett döntött a nagy haszon reményében. „Egy ilyen nagyszabású, erős jellemű, karizmatikus férfi, mint MP miniszterelnök-jelölt, nyilván érdekli az olvasót” – gondolta. Úgy döntött, hogy a mű címe A Péter lesz. Erre mindenki felkapja majd a fejét. A könyv címlapjára egy egyelőre még ismeretlen fotót választott, amelyen MP alig néhány éve bensőséges, az ajkat is magában foglaló csókkal üdvözli Ludmilla Medvenyina szovjet kereskedelmi miniszterelnök-helyettest a KGST rendes ülésén Varsóban, ahonnan akkoriban még nem indult el a varsói gyors. Prekoncepciós alapon – mivel szerzőnk tudta, hogy a szélesebb olvasóközönség freudi talajon áll, és vonzódik a virtuális szexhez – azt a hipotézist állította fel, hogy A Péter leszbikus. A Ludmillának adott belső csók ugyan ezt nem mindenben támasztotta alá, de a szerzőt, aki hajlamos volt alámerülni a mélylélektanban, ez nem zavarta. Azért döntött így, mert ez a szexuális másság dupla csavart rejtett, ugyanis ez ideig még egyetlen férfiről sem sikerült hitelt érdemlően bebizonyítani a leszbikus hajlamot. Így MP a másság paroxizmusaként lesz bemutatható, tehát merőben másként, mint más, megörökítésre alkalmas férfiak. Bizonyos értelemben rokoníthatóvá válik a barguzini Petőfihez, s így a népi, nemzeti elkötelezettség szimbólumává is tehető.
Természetesen az irodalmi igényű, maradandó mű elsődleges szándéka a kp-n kívül a leleplezés, amely hiteles információkra épül.
A szerzőnek például sikerült megszólalásra bírnia a miniszterelnök-jelölt általános iskolai tanítónőjét, aki így emlékezett: „Kissé lassú, de jó kisfiú volt. Ha belekeveredett is valami rosszba, azt nem ő találta ki. De lehet, hogy ez a nem belekeveredős nem is ő volt, hanem a kis Kovács.” A tanító néni némi tűnődés után így folytatta: „Most ahogy ön említi, talán korai leszbikus hajlamaira vall: a lányoknak néha megengedte, hogy a haját húzkodják. Ezt az aktust, amelyet szexuális cselekmény soha nem kísért, szemmel látható mazochizmussal fogadta, mintegy előrevetítve, hogy hajlottabb korára a szocialisták miniszterelnök-jelöltje lesz.”
A szerző felkereste Ludmilla Medvenyinát is Tobolszkban, aki nem volt hajlandó nyilatkozni, de annyit azért elárult: „Brezsnyevet férfiasabbnak találtam a szép, busa szemöldökével.”
Ezután szerzőnk leült a számítógép elé, hogy gondolatait szavakba öntse. Tervezi, hogy ezután sikerkönyvet ír egy másik izgalmas személyiségről, A Kovács, esetleg A Laci címmel.
Hogy mennyit keres ezekkel a könyvekkel, kp, én nem tudom…