Próbáltam civilként érdeklődni, mint a vendégek közül egy, nemigen sikerült. A fürdők személyzete és a vezetők, kevés kivétellel, gyanakodva fogadtak. Egyszer rákérdeztem: csak nem az előző heti írás miatt óvatosak? Nem, dehogy, nagyon jót derültek rajta. Hát akkor? Széttárták a kezüket, és elköszöntek. Ezért kellett nekivetkőznöm a Rudasban és a Királyban. Holott nem nyilatkozatokat kértem, csupán néhány jóízű történetet. Megtagadták.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy jártam néhány rangos gyógyhelyen. Mi több, fürödtem és beszélgettem is ott. Se Badgasteinben, se Karlovy Varyban, se Pöstyénben nem találtam az itthonihoz fogható bizalmatlanságot. A szlovákiai Trencsén-Teplitz fürdőjét tavaly újították fel. Vezető asszonya térdig járt a malterban, mégse mondott nemet, mikor arra kértem, hadd nézzek körül. Ő maga kalauzolt, remek németséggel mutogatva a látnivalókat.
Itthon a Király fürdőről csak akkor lett volna hajlandó bármit is mondani egy osztályvezető, ha engedélyt kérek a cég vezérigazgatójától. Írásban. Nyilván be akarták fűzni egy dossziéba. Pár perccel később kiderült, a buzgó hivatalnok alig tud valamit a Királyról, soha nem dolgozott a fürdőben.
Azért szólok erről, mert ötven év után ez az első kormány, mely nemcsak felismerte, de tett is azért, hogy Magyarország és Budapest visszanyerje régi rangját a gyógyturizmusban. Csakhogy ehhez nem elég a pénz. Ugyanilyen fontos az emberi tényező: a vezetők és a személyzet modora, nyelvtudása, hozzáértése. Az máshol elképzelhetetlen, amit a Lukács üzemvezetője produkált. Kijelentette: ő semmilyen újságnak nem nyilatkozik. De miért? Mert a kerületi lapban nem azt írták le, amit mondott.
Mi lesz az ilyen emberrel, ha idejön egy holland zsurnaliszta, és angolul megkérdi tőle, hány medencéje van a fürdőnek, és a gyógyvíz mire jó? Annak is ezt feleli? Vagy őt is szalajtja engedélyért a vezérigazgatóhoz? Mert akkor hajítófát se érnek a kiosztott milliárdok.
A két világháború közt Budapest volt Európa első számú fürdővárosa. Az egyik kerületben olcsó népfürdők, a másikban drága luxus, de mindenütt tisztaság, szakértelem és udvarias személyzet. Negyvenöt után, mint minden rangos szakmát, ezt is tönkretették Rákosiék. Hatelemis bolsevikok vették át az irányítást, s attól fogva se udvariasság, se szakértelem. Csodálatos fürdőink elindultak a züllés útján.
Azt mondja nekem tavaly egy nagyhangú kabinos: Nyugaton azért más a helyzet, mert kétszer ennyi a jegyek ára. Majd ha nálunk is annyi lesz… Ne folytassa, vágtam közbe. Az ön modora nem attól karcos, mert vékony a fizetés. És kollégája se azért dohányzik a kabinsoron. Csúnyán nézett rám. Igaz, szépen sose tudott. Évek óta látom: másodpercekre mosolyintja el magát. Mindig csak addig, míg átveszi a borravalót. Utána rendezi arcvonásait, és visszatér zordságához, melyet már úgy megszokott.
Velük kéne versenyképessé tenni a szakmát…
Kérem szépen, nem az a kunszt, hogy idecsalogassuk a vendéget, hanem az, hogy jövőre is eljöjjön. Aki olyan arcberendezéseket lát, amikhez mi szoktunk, bennszülöttek, az kötve hiszem, hogy visszatér. Holott a beruházások nem titkolt célja, hogy ismét megjelenjenek azok unokái, akik hajdan, a két háború között, hetekig élvezték fürdőink szépségét és korszerűségét. A módosakról beszélek.
Mert kik azok, akik ma jönnek? Ne áltassuk magunkat: legtöbbje olyan osztrák és német, aki nem tudja megfizetni Badgasteint vagy Baden-Badent. Akik, mint láttam egy hévízi szállodában, a reggeli végén teletömik műanyag szatyrukat a svédasztal javával, hogy ne kelljen ebédre költeniük.
Aztán itt van még valami. A gyógyturizmus fontos iparág: de vannak-e iskolái? Elkezdődött-e azok képzése, akik a megszépített fürdőket méltó módon tudják működtetni? Mert betanított munkásokkal nem lehet. S betanított vezetőkkel pláne nem.
A főváros nagyban felelős azért, ami az elmúlt ötvenhét év alatt történt, pontosabban: ami nem történt meg. De hát a városháza táján még mindig fertőz egy régi kór: a metrómánia. Ahogy dicstelen elődök az ötvenes években, ezt erőltetik a maiak is. Ha rajtuk múlna, a gyógyforrásokat se kímélnék. Pedig a pénzt azok hozzák. Képtelenség velük megértetni. Ötvenhét év alatt egyetlen fürdő nem épült a fővárosban, ami jelentőségében felérne a régiekkel. Azért pedig végképp nem tettek a városházán, hogy Budapest visszaszerezze rangját, melyet az általuk sárral dobált Horthy-korszakban vívott ki. Amikor igenis közügy volt, hogy Budapest legyen a világ első számú fürdővárosa. Fontosságát még a kivándorolt magyarok is átérezték.
Előttem egy levél. Yartin József írta New Yorkból Budapest alpolgármesterének, harmincnégy novemberében. Ebből idézek: „Méltóságod nem hiszi, hogy a Budapesten megforduló amerikaiak: mozisztárok, írók, művészek, szenátorok, mily áradozva beszélnek Budapest vonzerőiről. A Duna-palotáról, a hullámfürdőről, a nagyszerű magyar konyháról, az állat- és terményvásárról, főleg azonban arról, hogy Budapest mily csodás fürdőváros, s a meleg gyógyforrások lehetővé teszik, hogy a külföldi beteg télen is fürdőhelyen lehessen, s amellett civilizáltan szórakozzék is. Budapest csak mint fürdőváros lehet igazán világhírű és páratlan a maga nemében.”
Az lesz újra, de nem metrómániásokkal.
A fürdőmesterek újra megtanulnak majd mosolyogni, a vezetők lehámozzák magukról a bürokratagúnyát, és büszke lesz mindenki, aki ezt a szakmát képviseli.
A harmincas években új ember vette át a bábolnai ménes vezetését. Úgy látott munkához, hogy amit ő csinál, az lesz lótenyésztésben a világszínvonal. Ahhoz fogják mérni magukat mindenütt. Megmosolyogták, jelentgették. Aztán tíz év múlva fejet hajtottak. Mert tényleg Bábolna lett a világszínvonal.
Valahogy így kéne. Kemény munkával, és határtalan hittel.
kitüntetés
Állami kitüntetéseket adott át Lázár János
