Az észak-afrikai országok mindegyike sajátos életet él. Megteremtették a demokráciát kicsit máshogy értelmező „észak-afrikai mentalitást”, és keményen harcolnak a minduntalan fellángoló iszlámista mozgalmak ellen. Adottságait talán Tunézia tudta legjobban kiaknázni. Ezt az országot felfedezték maguknak a turisták és a befektetők. Bár a nemzetközi emberjogi szervezetek tiltakoznak a diktatórikus vezetés ellen, sokat nem tudnak elérni. Igaz, Tunéziában könnyen elcsendesedik a jogvédők hangja. Az újságok cikkeit ellenőrzik, és a közelmúltig a külföldi emberjogi képviselők beutazását is megtiltották. Ez a jogtiprás azonban egyben az ország működőképességéhez is elengedhetetlen. A keménykezű Abidine Ben Ali, az országot 1987 óta irányító elnök csak így tudja visszaszorítani a szélsőséges iszlám erőket. Bár rendszere egyedül az észak-afrikai demokrácia követelményeinek felel meg, a vaskézzel irányított ország mégis turistaparadicsom. Az olasz maffia a jelek szerint kapva kapott a kevéssé ellenőrzött pénzmosási lehetőségen. Dollárszázezreik most a tunéziai tengerpartot teszik csillogóvá, miután már sehol máshol nem bíznak a Corleonék pénzében. Ben Ali elnök azonban úgy véli, a pénznek nincs szaga.
A fejlődést hasonló úton képzeli el Marokkó. Az ifjú VI. Mohamed király trónfoglalásakor reformokat ígért, ezek azonban jórészt elmaradtak. A marokkóiak túlnyomó többsége azonban érdekes módon boldog volt a modern Marokkó megteremtésének sikertelensége miatt. VI. Mohamed ugyanis például ifjonti hévvel női egyenjogúságot tervezett bevezetni, és ez ellen a betiltott Al-Adl Val Ihszán (Igazság és Könyörületesség) iszlám vallási párt hívei százezres tömegtüntetéseken tiltakoztak. Marokkót lehetőségei feljogosítanák a Tunéziához hasonló fejlettség elérésére, de az állandó hadakozás az iszlám erkölcs és a modernizálás hívei között ezt lehetetlenné teszik.
Líbia és Algéria az eddig felvázoltakkal szöges ellentétben álló kormányzati stratégiát dolgozott ki. Algériában évtizedek óta folynak a harcok a kormánycsapatok és a szemben álló iszlámista erők között. Algéria vérzivataros történelme során nem tudott annyi erőt fordítani a szélsőséges vallási mozgalmak megfékezésére, és ez lett a veszte. Itt immáron négyen hadakoznak: a hatalmát megtartani akaró katonai kormány, a betiltott Iszlám Üdvfront (FIS) mozlimjai, valamint a saját nyelvét és kultúráját elismertetni kívánó berber és kabil kisebbség. Algériát évtizedek óta elkerülik a turisták, gazdasága romokban hever. Ám valószínű, hogy még ennél is nagyobb lenne a káosz, ha a kormány 1991-es, teljességgel diktatórikus döntése nem menti meg az országot Afganisztán sorsától. Akkor a parlamenti választásokon az FIS behozhatatlan előnyre tett szert, és várható volt a vallási uralom kezdete. A katonai vezetés azonban megszakította a választási folyamatot, és betiltotta a vallási alapon szerveződő pártokat. Azóta kézi vezérléssel működik Algéria, de a vezetés egyre kevésbé képes felvenni a harcot a lakosság megoldásra váró tömegeivel.
A kakukktojás a négy észak-afrikai állam közül Líbia. Nem várnak turistákat a tengerpartra, de megélnek olajkészleteikből. Szinte egy ország sem támogatja a líbiai rendszert, Moamer el-Kadhafi ezredes országa mégis kilábalt minden bajból. A Kadhafit körülvevő, magát jó erősen bebetonozó gazdasági és politikai csoportnak világszerte vannak érdekeltségei. Stratégiájuk a kisebbségi tulajdon megszerzése minél több tőkeerős vállalatnál, mert azt nem figyelik annyira a nemzetközi pénzügyi hatóságok. Így jutott a Juventus futballcsapat részvényeinek öt százalékához Kadhafi, amit minél előbb húsz százalékra kíván emelni.
Líbia, Amerika örök ellensége a pénzügyi manőverek mellett olyan trükköt hajtott végre a közelmúltban, amely csaknem kiemelte az országot az elzárkózásból. A szeptember 11-én Amerikát ért terrortámadás során az elsők között biztosította Bush elnököt támogatásáról és a terror elítéléséről. A korábbi szankciókat ugyan nem törölték el, Líbia megítélésén azonban sokat segített a gesztus.
Az észak-afrikai országok saját arculatot kialakítani a jelek szerint csak a turizmus fejlesztése érdekében hajlandók, egyébként pedig csak a legégetőbb problémákat készek orvosolni, azokat is kevés sikerrel. A térség gondjaira a megoldás egyes szakértők szerint talán a nemzetközi közösség erőteljesebb fellépése lenne, de attól óva intenek, hogy a demokratikus átmenetet itt is megpróbálják felülről megvalósítani. Ezért hacsak Észak-Afrika „öszvérei” nem tesznek keresztbe a terrorellenes koalíciónak, a nagyhatalmak továbbra is hajlamosak lesznek elfeledni a fekete kontinenst.
origo.hu
Kubatov Gábor is elbúcsúztatta a mandátumát elvesztő Fekete-Győr Andrást
