Étel, ital, ajándék

A hajléktalanokról nyolc-tíz évvel ezelőtt írtam először, utána még néhányszor, mert nehéz volt szabadulni a különös és szomorú emberi sorsoktól. Ha nem is valamennyien, de nagyobb részük egy-egy rossz fordulat, balszerencse, de főként saját gyengeségük áldozata volt. Hiányzott belőlük valami, ami a többi embernek megadatik, akarat és küzdeni akarás, feladják, amikor még érdemes volna kitartani.
Ahogy telt az idő, az ő világuk is átrendeződött. A Batthyány tér például már nem tartozik az első számú törzshelyük közé, némelyikük végleg eltűnt – remélhetőleg jobb változatban folytatja valahol másutt az életét –, az Erzsi nevű asszonynak viszont levágták az egyik lábát, mert megfagyott, azóta ülve kéreget, és barátja, akivel megosztja „keresetét”, a legolcsóbb kannás bort hozza a helyébe, amit kapni lehet.
Az utóbbi években rossz lelkiismerettel, de inkább csak elmentem a hajléktalannak látszó emberek mellett, így amikor megtudtam, hogy karácsonykor a Bokor Bázisközösség (Hazai Rászorulók Alapítvány) és a péceli ESE (Egymást Segítők Egyesülete) három napon át meleg ebédet ad a Keleti pályaudvarnál, örömmel mentem el az ételosztásra.
A Bokorról ki ne tudná, hogy több mint ötven éve Bulányi György debreceni piarista tanár kezdeményezésére jött létre; szellemi célja Krisztus tanításának helyes megismerése és értelmezése, másfelől pedig keresztény kisközösségek létrehozása, amelyekben szolgálat, szeretet, az anyagi javak igazságosabb elosztása a vezérlőerő.
Az ESE tizenhárom évvel ezelőtt alakult, elsősorban munkahelyteremtő és foglalkoztatást segítő szociális központ. Száztíz embernek ad munkát, alacsony iskolázottságúaknak, hátrányos egészségi, fizikai állapotú embereknek. Amikor az ESE-ben megkapták az üzenetet, hogy három napon át ötszáz adag tartalmas ebédet kellene elkészíteniük – a Bokor tagjai vállalják a szállítást, az ételosztást, a karácsonyi adományt –, azonnal igent mondtak.
Első alkalommal, december 24-én, a Baross téren vakítóan süt a nap, a sorban állókat a hideg ellenére kellemesen melegíti. Forró babgulyást és kenyeret kapnak a várakozók, utána ajándékcsomagban süteményt, gyümölcsöt, legutoljára ruhát. Papírpohárban meleg teát. Ha a jóllakottak közül valaki ledobja a földre az üres poharat vagy tányért, a társai rászólnak, vegye fel, itt ne szemeteljen.
Misi, mondják az egyiknek. Pali bácsi, mondják a másiknak. Mind a ketten a Keleti pályaudvar lakói. Misi mozdonyvezető volt – legalábbis azt mondja –, Pali bácsi festő és mázoló. Öt évvel ezelőtt, állítja, még saját lakása volt, azután meghalt a felesége, ő beteg lett, és… egyszer csak itt találta magát. Pali bácsi a babgulyás felét megeszi, a másik felét előbb pohárba, majd a pohárból egy műanyag üvegbe tölti, azt mondja, jó lesz estére. Azután visszaáll a sorba, s az egészet megismétli.
Egy félkezű asszony.
Életvidám cigány fiatalember, Kecskemét környéki. Három éve „lakik” Pesten. Azután megérkezik a doktor úr is, őt városszerte ismerik a hajléktalanok. Nem kér enni, mondja, sajnos, ő csak iszik, nem eszik. Mit csináljon? Ilyen a szervezete.
Hasonlóan zajlik a második nap is, csak a sor sokkal hosszabb, és a hideg dermesztő. A szakácsnő – neki is van családja, gyermekei – hajnali négykor kel, hogy kilencre elkészüljön az ötszáz adag ebéd. Ezúttal húsos káposzta, nagy húsokkal és házias ízekkel.
A várakozók arcán itt-ott friss verekedés nyomai. Egy asszony – Máriának hívják – fuldokolva köhög, arcán folyik a nyál. Vigasztaló szavak és alkoholos dödögés.
Egy feltűnően jó külsejű, jó arcú férfi azt mondja: tavaly ilyenkor még saját lakása volt Sopronban. Augusztusban kórházba került – érszűkület miatt levágták a lábát –, majd egy újságban talált hirdetés segítségével felfogadott egy személyt, aki gondozza, ellátja. Nem tudta, hogy egy ügyvédi irodával együttműködő maffia kezébe került. Mire kijött a kórházból, se a lakás nem volt meg, se a lakás ára. A lakást eladták, a pénzt eltették. De talán most sikerül lebuktatni őket!
A harmadik nap, karácsony másnapján elképzelhetetlenül sokan állnak ételért, a metró kijáratától majdnem a jegypénztárakig. A ruhaosztókat valósággal megrohamozzák, kesztyűt, sálat, meleg holmit akar mindenki. Pali bácsi megesküszik, hogy a bőrkabátos öregasszony mindennap itt van, s amit itt szerez, egyenesen a Verseny utcai piacra viszi. Egy férfi kurvaanyázik, hogy az ő csomagjában nem volt gyümölcs, csak sütemény. Neki nem jár? Se narancs? Se banán?! Két asszonyt két kislánnyal soron kívül beengednek. Mikor megkapják az ételt, jó messzire elvonulnak. Hátizsákjukból ételhordót vesznek elő, az ennivalót beleteszik.
A Kecskemét környéki cigány gyerek azt mondja: ma névnapja van, mert őt Pistinek hívják. Az ebédosztoktól kap egy csomag szaloncukrot. Pisti örül, azt mondja, jövőre isten bizony hazamegy, és dolgozni fog.
Két óra alatt fogy el az étel. Akik osztották, át vannak fagyva, fáradtak és boldogok. Nemhiába dolgoztak! Sikerült! Ötszáz embert jóllakattak!
Utóirat. Befejezve ezt a nem elsősorban a hajléktalanok, inkább a másokon segíteni akaró emberek tiszteletére készült írást, mint tárcaíró elbúcsúzom a Magyar Nemzet olvasóitól. Pontosan tíz évvel ezelőtt kaptam a megtisztelő felkérést, lennék-e a lap négy tárcaírójának egyike. Lettem. 1992 januárjában jelent meg első írásom, „puszta véletlenből” az 1952-ben törvénytelenül kivégzett pápai ejtőernyőstiszt, Kiss Zoltán előtti katonai tiszteletadásról szólt a 298-as parcellában. A tíz év több mint száz írásán akarva-akaratlan végigvonul a történelem, még akkor is, ha a tárca (feuilleton) elsősorban emberekről kell hogy szóljon, nem a korról.
Köszönöm az olvasók segítségét, tanácsait, leveleit, a Széchenyi utolsó, döblingi lakóhelyéről kapott fényképeket éppúgy, mint a püspökkenyér receptjét. A helyemre pedig jöjjenek újak, akik mást és másképp látnak.