Fotós, reklámgrafikus testvérpár

Tűz meg víz – gondolhatja, aki csak rövid ideig beszélget velük –, pedig testvérek. Kettő a három törékeny Békefi lány közül. Dóra csöndes, szerény, segítőkész. Két éve végzett a budapesti Iparművészeti Főiskola fotó szakán. A divatfotózás az álma. Állandó állása nincs. Sokfelé dolgozik, sokfelé nem fizetik ki elvégzett munkáit. (Tisztelet a kivételnek.) Eszter határozott – pedig valaha gátlásos volt. Tudja, mihez ért, és azt tudatosan csinálja. Ami a szívén, az a száján. Az idén védi meg diplomamunkáját a bécsi Iparművészeti Egyetem graphic design szakán (ez nem egészen ugyanaz, mint nálunk a reklámgrafika), de már dolgozik. Egy nagy nemzetközi reklámügynökség művészeti vezetője Budapesten.
Művészetszerető családban nőttek fel. A szülők először Dórát akarták kiküldeni Bécsbe, főleg azért, hogy jól megtanuljon németül, de ő hallani sem akart róla. Nem volt hajlandó itt hagyni a fiút, akit szeret. Eszter először a budapesti főiskolára jelentkezett. Be is jutott a második fordulóba, de a vizsga légköre olyan dermesztő volt számára, hogy nem bánta az elutasítást. Még ugyanabban az évben megpróbálkozott Bécsben is, azonnal felvették. Tandíjat, magyar lévén, nem kellett fizetnie, és a nagynénjénél lakhatott. Albert Lurzer professzor art director képző osztályában kezdett, onnan egy év múlva átment a reklámgrafikus-osztályba, ahol gyakorlatibb tájékozódásra volt lehetősége. Bécsben szerezte magabiztosságát is. Azt tanították nekik: legalább olyan fontos, hogy hatásosan be tudják mutatni elkészült munkájukat, mint az, hogy a munka a lehető legjobb legyen. Megtanulta az érvelés, a meggyőzés tudományát is. Dóra másodszori nekifutásra jutott be a budapesti főiskolára, és beletelt néhány évbe, amíg rájött: neki az a legfontosabb, hogy ő szeresse, amit csinál. Ettől kezdve nem akart mindenáron megfelelni.
A két lánynak volt lehetősége, hogy összehasonlítsa, mit láttak jónak és mit rossznak a maguk egyetemén. És hasonlítgattak. Ami nem könynyű, mert egészen mások a feltételek és a rendszer is. A felszereltséget illetően, sajnos, nincs összehasonlítási alap. Dóra egyszer kapott egyetlen tekercs filmet a főiskolán egy tanártól gyakorlásra. De azt mondja, a szűkösségnek is van előnye: találékonyságra, kreativitásra ösztönöz. A fotófelszerelését persze neki, illetve a szüleinek kellett megvennie. S az lassan már milliós nagyságrend. A fotóműtermet használhatták ingyen a főiskolán, labor csak fekete-fehér volt, és laborálni nem tanultak. Bécsben fél éve létezik fotóosztály – a legmodernebb eszközökkel, anyagokkal felszerelve. Dóráék konkrét alkalmazott feladatot egyszer kaptak, Eszterék rendszeresen. Budapesten szigorú művészettörténeti képzés folyt, de kisebb hangsúly esett a kortárs időszakra. Bécsben viszont arra összpontosítottak: a Duchamp-nal kezdődő periódusra. Kassákot, Moholy-Nagyot, Kertészt ott mindenki ismeri. Itthon viszont…
Eszter szerint Bécsben a „diáknyersanyag” gyengébb. Többségük nem tud rajzolni, a magyarok ebben nagyon jók. Bécsben kreditrendszer van, a diák határozza meg, hogy mit milyen sorrendben vesz fel a diplomához szükséges, meghatározott anyagokból. Eszter rossz szemmel nézte, hogy sokan tizenöt-húsz évig húzták az egyetemet, mert kapták a szociális juttatásokat, és tandíjat sem kellett fizetniük. Ennek ma már vége, többé nincs rá lehetőségük. Dóra meghatározott tanterv szerint dolgozott. Volt néhány tanára, akit szeretett és tisztelt. De voltak, akik „dedós” módszerekkel dolgoztak a főiskolán. És voltak, akik azt hitték, ott már nem kell pedagógusnak lenni, de felnőttként sem tudták kezelni a diákjaikat. Eszter állítja, hogy ebben nagyon nagy a különbség: Bécsben az első perctől kezdve azt érezte: ott mindenki értük van, hivatástudatból, azért, hogy továbbadhassa a tudását, segíthessen.
Dolgoztak együtt egy rövid életű budapesti folyóiratnál. Tele voltak ötlettel és lelkesedéssel, azután egyik pillanatról a másikra vége lett a lapnak. Dóra évfolyamának végzősei lehetőséget kaptak arra, hogy egyéni kiállításon mutatkozzanak be egymás után a Mai Manó Galériában. Volt tárlatuk a Magdolna-toronyban, Dóra megtisztelve érezte magát, hogy egy képét 1999-ben bemutatták a Kortárs magyar fotográfia című pécsi kiállításon. Nem tartja művésznek magát, és soha nem elégedett azzal, amit csinál. De ma is kirázza a hideg, ha arra gondol, milyen minősíthetetlen hangon, érdemben nem bírálva „húzta” le egész évfolyamát egy díjátadáson a zsűrielnök.
Eszternek komoly munkát ajánlottak Ausztriában. Meg se fordult a fejében, hogy ott maradjon. Alig várta, hogy hazajöjjön. Itthon azután Dórával versengve dohognak azon, miért nem lehet végre a minőség az alapja mindennek? Miért kell készen vett fotógyűjteményekkel dolgozni? Miért kell a hozzá nem értő, pénzes megrendelőhöz igazodni, és ezért didaktikus, rossz reklámokat gyártani? Miért nem természetes, hogy a fotó, a reklám is szakma, amelybe kontár nem szólhat bele. Miért olyan alacsony a kulturáltság szintje? Miért nem lehet ízlésformáló munkát végezni, amikor olyan sok tehetséges ember van a szakmában? Miközben sok külföldön tanuló fiatal azért jön haza, mert itthon akarja hasznosítani, amit megtanult. Vagy azért tanul itthon, mert csak itthon érzi jól magát. És amikor jól kidohogták magukat, összenevetnek, és megállapítják, hogy azért ők nagyon szerencsések. Merthogy azt csinálhatják, amit szeretnek.