Függő játszma

A múlt hét csütörtökön Koszovóban másodszorra sem sikerült megválasztani az elszakadó tartomány új vezetőjét. Bár az egyetlen elnökjelölt, Ibrahim Rugova a héten egyeztetett Hashim Thaqi és Ramush Haradinaj albán vezetőkkel, még egy esetleges megállapodás sem hatástalaníthatja azt az időzített bombát, amely a félresikerült novemberi választások óta ketyeg Koszovóban.

A november 18-i koszovói választásokat Nyugaton általában az enyhülés győzelmének tekintették, és így is ünnepelték, de mindez sajnos csak a határozatlanságot mutatta meg. A sajtó hangsúlyozta, hogy Ibrahim Rugova, a mérsékelt albán párt jelöltje kapta a legtöbb szavazatot, de ténylegesen csak 50 mandátumot szerzett a 120-ból, és ez nem jelent igazi áttörést. Eközben persze rendeződni látszik a kisebbségek helyzete, és joggal remélhető, hogy Koszovó nem kerül a szélsőséges albánok uralma alá.
Jellemző, hogy általában nem a szavazatok számáról beszélnek, hanem arról, hogy hány mandátumot sikerült megszerezni. Csak kevesen figyeltek fel arra, hogy hihetetlen mértékben megváltoztak az erőviszonyok egy olyan választási törvény miatt, amelyet az Európai Unió bürokratái erőltettek rá Koszovóra.
Ami a szavazatok számát illeti, az albán pártok több mint kétharmados többséget szereztek. A meglehetősen sajátos választási törvény miatt azonban ez nem elég ahhoz, hogy ennek megfelelő számú mandátumot kapjanak. Tulajdonképpen azt is lehetne mondani, hogy a választási törvénynek semmi köze sincs a demokrácia fogalmához. Az alacsony lélekszámú kisebbségek azok, amelyek százalékban kifejezve a legjobban jártak, így teljesen világos, hogy a törvényt kizárólag azzal a céllal alkották meg, hogy megakadályozza Koszovó függetlenné válását.
Ehhez jön egy további gond: e törvénynek megfelelően minden fontos jogkört – például a költségvetés elfogadását – kivettek a parlament hatásköréből. Vitatkozhat róla, de döntési jogosultsága nincs. A döntés joga a nemzetközi igazgatás hatáskörében marad, amely így gyakorlatilag minden hatalmi eszközt megszerzett. Más szóval: az erősen szerbpárti óriáscégek, mint például a trepcai bánya, amely nagyrészt angol irányítás alatt áll, elérték a befolyásukkal, hogy bár külsőleg a demokrácia látszatát keltik, igazából mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ne valósulhasson meg Koszovó népének akarata. Azok, akik rendelkeznek némi politikai tapasztalattal, és nem csak anyagi előnyökre áhítoznak, átlátják, hogy emiatt hosszú távon a legnagyobb veszéllyel kell majd számolni.
A helyzet ismerői számára tagadhatatlan, hogy Koszovó 90 százalékos albán többsége független államot szeretne. A kérdés valójában csak az volt, hogy mekkora lesz az albán többség. Az egyik oldalon Ibrahim Rugova áll, az ország (da facto) mérsékelt vezetője és szabadságharcosa, aki ismételten szót emelt a kisebbségek jogaiért, de ezzel egyidejűleg világosan kijelentette: a többség kívánságának népszavazásban kell kifejeződnie, ami valószínűleg egy koszovói állam alapításához vezet. Ismételten hangsúlyozta továbbá, különösen választási kampánya során, hogy ő és pártja mindent megtenne a kisebbségi jogok védelméért. Aki ismeri Rugovát és az életét, annak világos, hogy ő a Gandhi-féle iskola mérsékelt embere, aki energikusan lép fel az emberi jogokért, és egyúttal olyan albán, aki a többség bizalmára is méltó lenne.
Így azonban, ahogyan a nemzetközi szervezetek előkészítették a helyzetet, Rugova és pártja törvényszerűen felmorzsolódik. Azáltal, hogy a költségvetés eldöntésében nem az övék az utolsó szó, megfosztották őket a lehetőségtől, hogy gazdasági reformot valósíthassanak meg, legfőképp pedig a jól körülhatárolható „magasabb” külföldi érdekek érvényesülésének kell ellenállniuk, amelyek eddig is baljós szerepet játszottak Koszovóban. Már most előre lehet látni, hogy ha Rugovát a hosszú huzavona után Koszovó elnökévé választják, és megalakul a kormány, akkor sem tudja kielégíteni a nép kívánságait.
A bürokratikus irányítás nem tartja tiszteletben a demokrácia játékszabályait, ez viszont Rugova pártjának diszkreditálásához vezet az első törvénykezési időszak alatt, ami a következő választásokon a szélsőséges erőknek kedvez: a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) két utóda, Hashim Thaqi és Ramus Haradinaj pártja szerzi meg az albán szavazatok többségét. Ez a nemzetközi igazgatás és a koszovói lakosság összeütközéséhez vezet, ami lehetőséget ad a szerbeknek, illetve orosz szövetségeseiknek, hogy a saját elképzeléseiket valósítsák meg.
Az utolsó szót mindig minden fontos kérdésben a nemzetközi igazgatás képviselője mondhatja ki. (Kofi Annan ENSZ-főtitkár ezen a héten nevezte ki az új „kormányzót” Michaela Steiner, Gerhard Schröder német kancellár volt külpolitikai tanácsadójának személyében. A világszervezet koszovói igazgatását ez idáig Hans Haekkerup dán tisztviselő irányította. Ő bármit megtehetett, ez az ENSZ által támogatott statútumban is szerepel, így szinte minden diktatórikus hatalmi eszközzel élt. De még a mi hivatásos demokratáink sem akarnak tudomást venni arról, hogy Koszovó tekintetében mindent megtettek azért, hogy az ottani népnek ne legyen joga dönteni a saját jövőjéről. Hans Haekkerup egyébként is a „jóemberek” színtelen, mindazonáltal erősen baloldali beállítottságú képviselője volt, aki üres szavakon kívül semmit sem tett a demokráciáért, kivéve azt az esetet, ha valami egybeesett a saját érdekeivel. Kézenfekvő, hogy az albánok ezúttal nem teszik majd, amit az ENSZ „helytartója” mond.
Sajnálattal kell megállapítani, hogy a novemberi választással – amely először adott lehetőséget arra, hogy a koszovói nép ténylegesen kinyilváníthassa akaratát, és az élén meggyőződéses demokrata állt – alig sikerült előrehaladni a szabadság és béke felé vezető úton. Ismét megmutatkozott, hogy bár a nemzetközi bürokrácia sokat beszél a demokráciáról, amikor arról lenne szó, hogy ténylegesen megvalósítsa, egészen mást csinál. Sajnos arra is számítani kell, hogy az ilyen parlamentáris rendszer cinikussá teszi a népet.
Ami Koszovóban lejátszódott, az újabb politikai tragédia.
(Fordította: Lipthay Erzsébet)