Furmann és Futó halálos fogadása

Százötven kilónál biztosan többet nyomott Furmann Alajos. Hogy mennyit, azt sohase tudta, egy mázsánál kidobta az otthoni mérleget.
Nem zavarta a kövérsége. Pedig zavarhatta volna, hiszen segédszínészként szolgálta a művészetet, már amikor színpadra invitálta valamelyik rendező. Nem a képességeivel volt baj, hiszen senki sem kiáltotta olyan harciasan, „Hajrá, előre, vár a csatamező!”, mint ő, csak hát az alkata meghatározta, hogy milyen (segéd)szerepek oszthatók rá.
Ő másként gondolta. Ahogy négy-öt tányér kocsonya és legalább egy négyzetméter kisfröccs után a színházi társalgóban rendre kifejtette, van benne annyi (művészi) átütőerő, hogy a publikum a domborítására és ne a domborulataira figyeljen.
Hogy meg nem értett zseniként tengette napjait, ahhoz nagyban hozzájárult, hogy örök ellenlábasa, Futó Jenő estéről estére a színpadon asszisztálhatott a tapsrendhez. Könnyű volt neki cérnavékonyan, mozgékonyan, nyúlánk termettel.
Furmann többnyire a kövér emberek sztoikus nyugalmával tekingetett körbe a világban, ám amikor a szezon végi bemutató előtt a rendező az új darabban az elejétől a végéig csak evő és ivó portás szerepét Futóra osztotta, elszakadt benne a cérna. Hogy nem az övé lett a szerep, azt még (úgy-ahogy) elviselte volna, ám amikor a rendező utasította a jelmezest, hogy tömjék ki párnákkal Futót, hogy hitelesebb legyen a megjelenése, fölhördült.
„Mit képzelnek ezek! Ott vagyok én, az eredeti kövér, ők pedig elefántot csinálnak a majomból! Majd én megmutatom!”
Szörnyű bosszút forralt.
Fogadást ajánlott Futónak.
Vállalta, hogy három hét alatt tíz kilót hízik, ha a másik ugyanennyi idő alatt tízet fogy. Magában arra gondolt, hogy a húsz kilóval megnövelt különbség végül neki juttatja a szerepet.
A másnap esti előadás előtt a vetélytársához lépett:
– Na, komám! Annyit beszéltél nekem a fogyókúráról, lássuk, te mire vagy képes!
A másik értetlenül nézett rá az alkut hallva.
– Megbolondultál, Ali? Ha te még tízet hízol, járni sem tudsz majd. Nekem meg se kottyan a fogyás, úgyis azt mondogatja a feleségem, hogy egyre kövérebb a hátam.
– A hátad? Na hiszen! – vette elő elnéző mosolyát Furmann, aztán elnyomta magában a vágyat, hogy visszavágjon; nagyobb tét forgott itt kockán. „Ha a fene fenét eszik, akkor is az enyém lesz a szerep”, hajtogatta magában, hogy lehiggadjon.
– Áll az alku? – kérdezte végül.
– Csapj bele, édes öregem! – nyújtotta a kezét Futó. – De a tétet én szabom meg.
– Rendben van, mire gondolsz?
– Édes Alikám, ha én nyerek, abbahagyod végre a fúrásomat, és kiállsz a társalgó nyilvánossága elé, hogy bejelentsd: Én sem vagyok akárki, de az a Futó, ő aztán színész a javából.
Furmann nagyot nyelt. Azért, hogy ilyesmit mondjon, nem igazán érezte kárpótlásnak az új szerepet, de végül belecsapott a másik tenyerébe.
A nagy párviadal elkezdődött.
A mindig zabáló Furmann erősen kezdett, az első napokban főleg a fogások számát növelte ebédnél, vacsoránál, próbaszünetekben, aztán áttért a minőségi munkára: könyveket bújt, hogy minél kalóriadúsabb ételeket tolhasson be az arcába. Tábla szalonákkal, méteres kolbászokkal, veknikkel, kenyerekkel érkezett reggelente a színházba, s örömmel tapasztalta, hogy kilenc nap elteltével már hét és fél kilóval nehezebb. A tény földobta, olyannyira, hogy két földolgozott hízót rendelt hentes sógorától, aki postamunkában készítette el neki a további küzdelemhez szükséges muníciót.
Futó a divatos receptekre esküdött. Káposztaleves egy hétig, aztán magok minden mennyiségben, utána jött a testkontroll, hogy végül zöldség- és gyümölcskúrával hajrázzon. Tizenegy napig fogyott is rendesen, már nyolc kiló mínusza volt, ám akkor mintha megbabonázták volna. Egy dekát sem mozdult tovább a súlya. Ekkor éhezni kezdett, ám a végső határidő előtt másfél órával még mindig volt rajta tizennyolc deka felesleg.
A sors fura fintora, hogy éppen ennyi hiányzott Furmann-nak az áhított tíz kiló pluszhoz. Mielőtt betért volna a színházba, vett fél kiló császárhúst, egy rúd szalámit, hat zsemlét, a portással hozatott egy nagy korsó sört, leült az öltözőben, kipakolta az elemózsiát, és sűrűn az órájára nézve várta, hogy megéhezzen.
Futó nyolc perccel az ellenőrző mérés előtt lépett be az öltözőbe. Támolygott, szédelgett, úgy érezte, a fülén is gyomorsav folyik ki. Amikor meglátta a másik előtt az ételhegyet, percekig meredten nézte, majd összerogyott.
Furmann éppen egy falat császárhúsba tekert szalámit gyömöszölt be a szájába. Amikor meglátta, mi történt Futóval, felé lépett, ám nem érte el. A torkához kapott, és a másik mellé hanyatlott.
A direktor fedezte föl az éhen halt és a szélütött aktort. Akkor talált rájuk, amikor a rendezőhöz igyekezett, hogy kihúzassa a portás szerepét az új darabból.