Ki a hiteles européer?

Wilfried Martens, az Európai Néppárt elnökének kijelentése, amely szerint a szocialisták a tűzzel játszanak, amikor a nacionalista szenvedélyeket felkorbácsolják, jó hatásssal lehet a státustörvény és a magyar–román megállapodás miatt kirobbant pártpolitikai viharokra. Az Európai Parlamentben a jobbközép, konzervatív és kereszténydemokrata pártokat tömörítő Európai Néppártnak van a legnagyobb frakciója, aminek természetesen nem azért van jelentősége, mert Martens úr feltétlen tekintély és szava megfellebbezhetetlen igazság lenne, hanem azért, mert óvatosságra inti azokat, akik a baloldalon előszeretettel hivatkoznak európai uniós normákra, no meg nyugati politikai szalonok íratlan szabályaira.
A baloldali ellenzék hosszú ideje belpolitikai szerepjátékra rendezkedett be: ő az európai normák, értékek, elvek, a haladás és modernitás kizárólagos elkötelezettje és letéteményese, aki ezért a Nyugattal igazolt igazság birtokában van. Ha egyszer az önmagukat a magyar „progresszió” örököseinek tartó szabad demokraták veszik a fáradságot és elgondolkodnak azon, hogy a rendszerváltás során még az általuk is politikai gettóba szorított posztkommunista elit miért tudott a fejükre nőni, akkor rádöbbenhetnek: az európai normák legjobb tudorainak szerepét a demokratikus chartával kezdődően eltanulták tőlük és náluknál sokkalta jobb technikával adják elő. Amíg azonban Szent-Iványi István abban kel versenyre Kovács Lászlóval, hogy nyugati útjaikon hány befolyásos és tekintélyes személy adott hangot aggodalmának – bizalmasan, neki – az ilyen-olyan magyarországi ügyek miatt, addig a szabad demokraták örök vesztésre állnak. Ebben a játékban a „szociáldemokrata” Horn és Kovács mindig is lelkesedéssel hivatkozhat arra, amire a liberálisok nem, hogy az unió hány tagállamában kormányoznak szociáldemokraták. (Mennyire más lenne a helyzet, ha az SZDSZ nem gondolta volna meg magát még a charta előtt és a posztkommunistákat megelőzve beléptek volna a Szocialista Internacionáléba.) Vagy, hogy hazánk felé robog a varsói gyors, amire a szabad demokratáknak eszük ágában sem lett volna felszállni 1990-ben.
Az SZDSZ-t hiába támogatja meg egy-két ismertebb német liberális politikus, ha a magyar szocialisták, Horn és Kovács, Szekeres és Lendvai, Szanyi és Tóbiás az igazi nagyágyút, Schröder kancellárt tudják felvonultatni. És nem a kommunista rendőrség által üldözött Demszky Gábor vagy Kis János kap Nyugaton kitüntetést rendszerváltó szerepe miatt, hanem azok, akik anno kézhez kapták és olvasták is a róluk készült titkosszolgálati jelentéseket és igazán jól informáltan foglaltak helyet a rendszerváltó kerekasztal-tárgyalásokon, hogy egyszer csak csak azt mondják: ők hajtották végre a rendszerváltást, vagy hogy nem sok értelme volt a rendszerváltásnak, és ők is 1956 örökösei…
A demokratikus charta utáni elmúlt tíz évben szerepcsere ment végbe. A liberálisok helyett egyre inkább a posztkommunisták váltak a Nyugat és a nyugati (modern) konzervativizmus értőivé. A szabad demokratáknak kezdetben volt egy hosszabb elemzésre érdemes, zseniális taktikája: pártpolitizáló filozófusként, közgazdászként, szociológusként vagy történészként kevésbé politikusi szerepben vettek részt a pártpolitikai konfliktusokban, inkább társadalomtudományos értelmiségiként. Pluralista demokráciában egy pártpolitikus vagy egy párt csak egyike a szavazatokért harcoló pártoknak és pártpolitikusoknak. Koncepciója és hangoztatott igazsága is csak egyike a versengő és választható igazságoknak és koncepcióknak. Alternatíva. Ezzel szemben egy társadalomtudományokkal foglalkozó értelmiségi kiemelkedhet ebből a pluralista politikai káoszból, és koncepcióját vagy igazságát magasabb rendű koncepcióvá vagy igazsággá teheti azzal, hogy – s ez a lényeg – a rivális párt koncepcióját egy társadalomtudományokkal foglalkozó értelmiségi tudományos elemzésének tárgyává teszi.
A nyilvános diskurzusokban, az SZDSZ és az MDF vitáiban a szabad demokraták nem egyszerűen egy lehetséges és választható alternatívát kínáltak, hanem tudósként és tudományos alapon kritizálták ellenfeleiket és azok koncepcióit. Eltárgyiasították azokat. A liberalizmusukat tudományosan megalapozó liberálisok tudományos precizitással vesézhették ki akár ellenfeleiket, azok politikai identitását és értékeit is. Például a konzervatívokat és a konzervativizmust. Az, hogy mi a konzervativizmus, vagy hogy ki az igazi konzervatív, egy tudományosan liberális értelmiségi mindenkinél jobban tudta. Ez ma már nincs így. Lekörözték őket a posztkommunisták, akik hosszú évtizedeken keresztül edzőttek a vulgáris marxizmus-leninizmus magasabb rendűnek (egyedül tudományosnak) vélt fel- és megismerési képességeivel. Ebben valószínűleg verhetetlenek. Ők, vagy a hozzájuk, és nem a liberálisokhoz lojális értelmiségiek és publicisták azok, akik a Haider miatti nemzetközi botrányon felbátorodva a legnagyobb lelki nyugalommal és hozzáértéssel tudnak szólni a modern nyugati konzervativizmusról. Arról, hogy konzervatív, jobboldali ellenfeleik mennyiben nem felelnek meg a nyugati konzervatívok mércéinek. Sosem zavarta őket az, hogy a nyugati jobbközép ezt a kérdést házon belül meg tudta oldani (lásd a KDNP és az FKGP hányattatásait), és nem volt példa arra, hogy nyugati konzervatívok összefogjanak magyar posztkommunistákkal azokkal szemben, akiktől a posztkommunisták a konzervativizmust féltették. Az adu ász sokáig Jacques Chirac volt, vagy még inkább lett volna, aki keményen támadta Haidert, és akire hivatkozva hosszú időn keresztül revolverezték az Orbán-kormányt és Ausztria-politikáját. Pikáns lenne tudni, hogy Chirac tisztában volt-e azzal, amikor személyes baráti gesztussal tüntette ki Orbánt, hogy mennyi posztkommunista csodálója van, akik szerint a szélsőjobboldalra csúszott Orbán feltett szándéka az uniós csatlakozás elszabotálása. Akik szerint a Chirac fémjelezte européer konzervatívok megrökönyödéssel szemlélik a magyar kormány ténykedését.
A politizálásnak ez a módja beteges és tipikusan posztkommunista. Beteges, amennyiben az Európához értés szerepe által okozott vagy a szerepjátékban kifejeződő politikai identitászavar munkál valakiben. Parlamenti vitákban kormányoldalon is szokás laposakat mondani, de amikor a külügyes Kovács László vezette szocialisták magától értetődően engedik meg, hogy Szanyi Tibor egy felszólalásában azt állítsa, hogy a magyar kormányfőt sehol nem látják szívesen Nyugaton, még a konzervatívoknál jobboldalibbnak tartott és a baloldalon Haider után a második számú közellenségnek számító Berlusconi sem, akkor valami nagy baj van.
Martonyi János külügyminiszternek lényegében egyszerű sajtóhírt kellett felolvasnia arról, hogy a szeptember 11-i terrorcselekmények napján a megfelelő tisztelettel fogadott magyar kormányfő éppenséggel a berlini útját és Schröder kancellárral folytatott tárgyalásait szakította meg, hogy hazatérjen. Nincs kétségem viszont afelől, hogy az interpelláló képviselő tisztában volt a tényekkel, ezért valószínűbbnek tartom, hogy a posztkommunista politikai identitás bizonytalansága a posztkommunista helyzetben nagymérvűvé vált. Az egyén (párttag) én-identitása vagy a csoport (párt) kollektív mi-identitásának megrendülésében a tipikusan posztkommunista jelleget az adja, hogy egyetlen fogódzó marad: az európaiság monomániás túlhangsúlyozása és az annak megfelelő politikai szerepjáték. Az egyébként hithű kommunista Nagy Imrét is ez a lelki meghasonlás tette tragikus hőssé egy kivételes történelmi pillanatban, amikor a tekintélyként tisztelt külső tényezőtől (Moszkvától) függetlenül, szabadon választhatott az alternatívák között – és döntött a nemzet mellett. A posztkommunista helyzetnek megfelelő posztkommunista lelkiállapot sajátossága az, hogy megmarad az irányt szabó tekintély iránti szükséglet, de a hagyományos (kommunista) tekintélyek híján új tekintélyeknek kell kielégíteniük a szükségleteket. A tekintélyelvű engedelmesség ismérvei: engedelmes, kritikátlan magatartás a „belcsoport” idealizált erkölcsi tekintélyeivel szemben. Minden szónak külön-külön megvan a maga jelentősége: engedelmesség, kritikátlanság, idealizálás, erkölcsi tekintélyek. Amikor a posztkommunista „lélek” tekintélyfüggő és nemzeti érzésében bizonytalan, akkor a tekintélyt adó belcsoport is, amelyhez tartozónak érzi magát, elveszti nemzeti határait: nemzetközivé lesz.
A külső tekintélyek iránti posztkommunista szükséglet meglepő fordulatokra késztet. Clinton botrányai során szinte teljes mellszéllességgel zárkóztak fel a demokraták elnöke mögé és tartottak ki Al Gore mellett George Bush ellenében. Pikáns lenne azt is tudni, hogy a Bush-kormányzat által delegált új amerikai nagykövet, Nancy G. Brinker tudatában volt és van-e annak, hogy milyen képet festettek a konzervatív Bushról azokban a magyar posztkommunista körökben, amelyek most olyan energiával idézik és értelmezik a nagykövet asszonynak a magyarországi antiszemitizmusról szóló egymondatos megnyilatkozását! Amíg nem tudták, hogy a leendő nagykövet Bush legszűkebb baráti köréhez tartozik, a konzervatív elnök „butasága” és „korlátoltsága” magától értetődő volt…
A szerző politológus