Kiábrándult lengyelek

Feszült hangulatban zárta a 2001-es évet Lengyelország. Decemberre elillant a választási eufória amúgy csekély tartaléka, számottevően romlott a közhangulat és nőtt a bizalmatlanság a politikai elit csaknem egésze iránt. Már közel annyian – egy felmérés szerint a lakosság 64 százaléka – látják úgy, hogy a dolgok rosszul mennek, akár az előző kormány utolsó hónapjaiban. Romlott a gazdasági helyzet megítélése is, és a lengyelek többsége az idén sem bízik körülményei jobbra fordulásában. Mint már azt a baloldalt a hatalomba visszahozó és a szélsőséges populistákat meglepően jutalmazó szeptemberi választások is jelezték, a társadalom belefáradt az átalakulás 12 éve tartó gyötrelmeibe, és csak a bizonytalanságot növeli, hogy 2002-re sem ígérnek számára a szakértők könnyebbséget. Tovább nő a jelenleg is magas, 16 százalékos munkanélküliség, gyenge a növekedés, nem tudni, miként lehet javítani a mezőgazdaság helyzetét és kiegyensúlyozatlan a költségvetés. A magyarok számára érzékeltetheti a helyzetet az is, hogy Marek Belka pénzügyminiszter új tanácsadója az ősztől Bokros Lajos. A Világbank igazgatója a bajok legfőbb okát abban látja, hogy Lengyelország veszített versenyképességéből Európával szemben.
A kiábrándultság ettől még persze nem lenne oly nagy, csakhogy a makrogazdasági problémákat és az új ellenszerek hatásait is saját bőrén érzi a lakosság. Az év utolsó napjaiban fogadta el ugyanis a baloldali többségű parlament a szociális kiadások lefaragásával a költségvetésben mintegy 200 milliárd forintnyi összeg megtakarítását, ezzel a hiányt a tervezettnek mintegy a felére, a GDP öt százaléka alá szorítását előirányozó csomagtervet. Ennek keretében többek között – visszatérve a ’70-es évektől 1999-ig érvényben lévő szabályozáshoz – csökken a szülési szabadság, befagyasztották a közszféra fizetéseit, csökken a táppénz és a diákok utazási kedvezménye. A szigorú takarékossági intézkedések közben máris megmérgezték a koalíciós partnerek viszonyát – a parasztpárt a várakozásoknak megfelelően kivillantotta a foga fehérjét –, és még inkább az előretört populista erők malmára hajtják a vizet.
A közhangulaton az sem javított, hogy a Miller-kormány a várakozásoknak megfelelően felgyorsította a csatlakozási tárgyalásokat, és a kormányfő első külföldi útján megerősítette a német kancellárral, hogy Lengyelország nem maradhat ki az Európai Unió bővítésének első köréből. Varsó még karácsony előtt elfogadta a Brüsszel által ajánlott kompromisszumot, és sikeresen lezárta a munkaerő áramlásáról szóló kényes fejezetet, húszra növelve a félretett akták számát. Ez a tény is jelzi, hogy az egyre aggasztóbbá váló lemaradás után az új kormány szakított a korábbi tárgyalási taktikával, és komoly engedményeket téve gyorsítja a folyamatot. Igaz, ezzel otthon egyáltalán nem arat sikert, amit mutat az is, hogy a szejm euroszkeptikus pártjai azonnal a külügyminiszter lemondását követelték.
Az első hónapok elsodorták tehát Leszek Miller szavait. A kormányfő kinevezésekor ugyanis nyugalmat ígért a politikai, gazdasági viharokban megfáradt lengyeleknek. A legtöbb szakértő szerint nem lehet komolyan venni a miniszterelnöknek azt a prognózisát sem, amely szerint két éven belül 4-5 százalékos GDP-növekedést érnek el, s a munkanélküliség is inkább nőni fog, mint csökkenni. Közben máris aggodalmak merültek fel a privatizáció érzékelhető lassítása és amiatt, hogy minden korábbinál feszültebb a kormány és a jegybank, valamint pénzpolitikai tanács viszonya. Elégedettségre, megnyugvásra tehát – bár már igazán megérdemelnék – ebben az évben is aligha számíthatnak a lengyelek.