Szigorúan szabályozta a századelő illemtana a testtartást és a -mozgást. Egy pesti illemtankönyv szerint az egyenes tartás műveltségre és tisztességre utal, míg a görnyedt ember vélhetően takargat valamit. „A szenteskedő, az álszemérmes vállai közé húzza a fejét, s hajlott testtel jár mindenfelé. Nem természetből folyó ez nála, mint a teherhordóknál, vagy beteges, gyengélkedő öregeknél, kik ifjúságukban elhanyagolták testtartásukat.” Ám az sem mindegy – jelzi a lecke –, hogy az egyenes vállú ember mereven tartja-e a fejét. Hiszen a túl merev és magasra helyezett fej fönnhéjázásra, szemtelenségre, hetykeségre utal. „A fej mozog, de illemmel mozog; hajlik, amikor kell s amennyire kell. Soha kevésbé, soha többé, mint szükséges.”
Igazán nem lehetett könnyű dolga a szép és kecses járást tanulgató kisaszszonyoknak, miközben súlyos könyvekkel a fejükön egyensúlyoztak. Hiszen az illemszabályok megkövetelték, hogy az egyenes testtartás természetesnek tűnjön. „A középtest legyen a körülményekhez képest hajlékony. Így a nagyok előtt mélyen meghajolhatunk, az előkelők előtt pedig már kevésbé mélyen” – szól az alapos lecke.
Ami a járást illette: az igazán előkelő hölgyek és urak testük felső részét, valamint combjukat kiemelték a csípőből, térdüket pedig csak egészen enyhén hajlították be. Igencsak koncentrálnia kellett annak, aki nem akart sem tipegni, sem sebesen, vagy nehézkesen járni. Hiszen az illetlenség volt. A bal láb használatát külön lecke szabályozta: „A bal láb kisebb, mint a jobb, szükséges tehát, hogy bal lábunkat járásnál és állásnál még jobban gyakoroljuk, mint a jobbat.”
A ruházkodás ismérvei nagyjából megegyeztek a mai követelményekkel: „Hogy a világnak kedvező véleménye legyen rólunk, öltözetünkben leginkább a rendre, tisztaságra és ízlésre ügyeljünk.” A kislexikon azt tanácsolta, hogy mindjárt felkelés után öltözzünk fel, nehogy váratlan látogató érkezzen, és kellemetlen helyzetbe hozzon bennünket. A legfinomabb öltözetet estélyekhez és társas összejövetelekhez kellett felvenni. Férfiaknak legcélszerűbb volt az atilla vagy a frakk, fekete nadrág és nyakkendő, lakkcsizma, fehér vagy sárga kesztyű. „A hajfelsütést mi férfiak azonban mellőzzük, egyszerűen, ízlésesen jelenjünk meg. A hajfelsütés ugyanis ízléstelen” – int a könyv.
Megfelelő öltözékben az úri család már elindulhatott a társaságba: az illemtankönyv szerint ajánlatos volt kocsin érkezni, nehogy a vendégfogadó lakása egy kicsit is piszkos legyen az utcai portól. „Ha elérjük a házat, hol a társaság összejön, szedjük kissé rendbe öltözetünket, s húzzunk kesztyűt, a kalapot pedig tartsuk bal kezünkben. Ha az ajtó kinyílik, egyenesen lépjünk be a szobába. Ha az ember ismeri a háziaszszonyt, illett néhány szót is intéznie hozzá. Például: Nagysád parancsolt, és én bátor voltam megjelenni. A hölgyek ily üdvözlése után az ember visszatér az urak szobájába.”
A csevegés témájára szigorúan oda kellett figyelni: egy jó modorú úr felmérte a hallgatóság műveltségét, s nem mondott olyan történeteket, amelyeket a társaság egy része nem érthetett meg. Neveletlennek tartották azt, aki mondandóját a következő szavakkal tarkította: „azt mondja”, „mondom”, „aztán”, „izé”. A hanglejtésre is nagyon ügyelni kellett. „Vannak különösen kiemelkedő szavak és mondatok, ezekre nagyobb hangsúlyt fektessünk, s azokat kellő arckifejezéssel kísérjük.”
A kézcsók – bármilyen meglepő – már nem volt divat a huszadik század elején. Ha valaki mégis ezen ódivatú szokással köszöntötte a hölgyeket, akkor a következőket kellett szem előtt tartania: „Óvakodjunk az egész kezet megfogni, az ujjhegyeket érintve kezünkkel leheljünk rá csókot; leheljünk, mondom, mert a csóknál alkalmazott cuppantás igen illetlen.”
Az egyik legrészletesebb illemtani lecke bókra tanította az úriembereket. A bóknak két fajtáját különböztették meg: „Az álló bókot hozzánk közel állónak csináljuk akkor, ha megbízást ad nekünk. Állva úgy bókoljunk, hogy jobb lábunkat ujjhegyre emelve a balhoz húzzuk, s főhajtással végezzük. Az ülő bók mérsékelt fő- és háthajtást igényel; de emellett minden más tagmozdulatot mellőzni kell.”
Soha ne érkezzünk először az asztalhoz – írja a társasági útmutató. De ha már ott vagyunk, várjuk meg, amíg néhányan enni kezdenek. Soha ne nézzük ki magunknak a legíncsiklandóbb falatokat, mindig először a szomszédnőnket kínáljuk meg – szól a férfakhoz az intelem. „Mindig mérsékletesen kell ennünk és innunk, nem szabad megtömnünk szánkat vagy csontot rágnunk. Metszés előtt ne fenjük késünket a villához.” Ha egy fogás jobban is ízlett, azt egy úriember soha nem mutathatta ki. Ellenben egy ismeretlen ételhez – például a kagylóhoz – csak akkor látott hozzá, miután a társaság tagjaitól elleste, miként kell elfogyasztani azt.
Molnár Dániel
Elemzők nyilatkoztak a kormány készülő akciótervéről
