MI A MAGYAR?

Kapcsolódjunk ki egy kicsit a magunk osztályából; nézzük meg, hogy él a többi. Szakadjunk el attól a két-három, sztereotippá vált szép tájtól, s forgassuk és szeressük meg a magyar tájak egész képeskönyvét.
A gondolat csírázó tett. Amikor annyira belejöttem itteni legnagyobb testi-lelki munkámba, a köszönésbe, hogy már csak azokat kellett számon tartanom, akiknek még nem kell köszönnöm, faképnél hagytam a családomat, fölszálltam a hajóra: neki a legősibb Zalának… Szándékosan mondok nyaralást: mert falukutató én sohasem voltam. Nem is hiszem, hogy akármennyit tanulmányozom, még egyszer úgy ismerhessem a falut, mint húszéves koromban, amikor benne éltem. Tájakat, szóejtést, emberi viszonyokat – fajtám képeit, hangjait – akartam a szívemre vonni, s elbújni bennük. Hogy milyen tökéletesen sikerült: a noteszeimmel tudnám bizonyítani. Újabban két noteszt tartok; a bal zsebemben a szubjektív, a jobb zsebemben az objektív. Ha a rosszkedv erőt vesz rajtam: bántanak, félbemaradt eszmék gyötörnek, a szubjektívba írok be néhány mondatot, hogy vissza ne marjak, vagy el ne csüggedjek. Ha érdekes emberi dolgot látok, szép magyar kifejezést hallok, írói ötlet virágporát fogom ki a levegőből: az objektívba kerül. Kenesén egy kis kötetre való aforizmát írtam össze; Zalában egyetlenegyszer sem nyitottam ki a szubjektív füzetet. Annál többet szántott az objektívban a ceruza. Hány kis életszerettető és feledtető élmény: Badacsony, Egerszeg, Lenti, Zalalövő, Szentgrót, Apáti közt. Úgy jöttem haza, hogy irigyeltem útitársamat, a szappanügynököt. Ez lenne az írónak való foglalkozás. Úgy ismerni az országot, mint ő, s a költő tollával örökíteni meg.
De akármilyen kipihenten jöttem is meg országjárásomból, sok víznek kell lefolynia a Zalán és a Kerkán, ameddig az országjárás szenvedélye kerített világukból a mai üdülőket kihajthatja. Száz év előtt egy középosztályi ember könnyebben vándorolhatott Magyarországon, mint ma. Először is: nincs útikönyv. Zalaegerszegen bemegyek a legjobb könyvkereskedésbe, s kérek valami füzetecskét a városról. Olyan nincs. Hát a Göcsejről, arról mindenki beszél. Tudtunkkal arról sem jelent meg. Olaszországban tudom, mit kell megnéznem, itt úgy kell kiszimatolnom. De van ennél bőrre menőbb (a szó szoros értelmében): a szállodák. Az egyik legszebben gondozott vidéki városkában nem lehet meghálni. Volt egy nagy szállodája, az ma be van zárva. Szobát csak egy kifőzősné hirdet. Vesztemre ott háltam. Ahogy később megtudtam: tapasztalt ember még két-három helyen is juthat szobához, de azt nem írják ki, titokban tartják. Ez a megyeszékhely; elképzelhető, mit talál az ember a járásszékhelyeken. Kacagtató novella volna e néhány nap szállodai kalamajkáit megörökíteni; André Gide írt ilyesmit a Caves du Vaticanban. Jellemzésül ennyit. Amikor az egyik kitűnő asztalú fogadóban a lánytól tiszta ágyneműt kértem, nem tudott adni, egyszerűen nem volt. Megnyugtatással szolgált azonban: az én ágyneműmben még csak egy nagyon szép kislány aludt. Ahogy az egyik pincér magyarázta: a nagy szállodának meg kellett buknia, mert a megyei urak már nem szállnak be a fogatjaikkal. Minthogy pedig azóta semmilyen szálloda sincs, az is elkerüli a várost, aki odáig beszállt. Ennek a circulus vitiosusnak a jóvoltából kerül a jámbor utas az ügynökök szobáira, s többnyire: ágya melegébe.
(Németh László: Krónikák – 1941)