Nincs szükség új világrendre

Az elmúlt hetekben a Magyar Nemzet hasábjain több olyan cikk (például Végh László, Stier Gábor, Gorka Sebestyén tollából) is napvilágot látott, amelyekben a szerzők részben a közelmúlt eseményei (például New York jelképének, a WTC felhőkarcolóinak sok ezer áldozat életét követelő elpusztítása, az ezt követő afganisztáni háborús cselekmények) kapcsán úgy vélekednek, hogy az emberiség előtt ma olyan új feladatok, a korábbiaktól alapvetően eltérő gondok tornyosulnak, amelyek gyökeresen új stratégiát, gondolkodásmódot igényelnek. Más szóval s egyszerűbben fogalmazva: egy új világrend küszöbén állunk. Tényleg ez lenne a helyzet? Én nem egészen így látom. Nézzük, miért! Miért gondolom azt, hogy nem várható ugrásszerű változás egyre inkább globalizálódó világunkban?
Úgy vélem, több ok is adható magyarázatul. Annak ellenére is, ha végigtekintünk az emberiség történetén, biztos, hogy találunk számos olyan momentumot, ami akár forradalmi változás iniciátoraként is felfogható. Mégis – ha történelmi távlatból szemléljük az eseményeket – akkor nyilvánvalóvá válik, hogy globális szinten csupán lassú, folyamatos változásról beszélhetünk. Nézzünk, illetve elemezzünk röviden néhány fontosnak ítélhető tényezőt:
– az emberiség tevékenységétől független változások bolygónk életterében;
– az emberiség technikai fejlődése;
– háborúk, járványok hatása;
– a környezet átalakítása;
– eszmék, vallások, filozófiák hatása a világra.
Először. Földünk azon időszaka óta is, amióta már emberek (homo erectus) is élnek, számos változás következett be az éghajlatot, a természeti viszonyokat tekintve. Elég a jégkorszakokra, pusztító szökőárakra, földrengésekre, tűzvészekre, árvizekre, aszályokra, vulkánkitörésekre gondolni. Olyan eseményekre, amelyek az adott időszakban s bolygónk adott területén ugyan óriási változásokat, pusztításokat eredményeztek, de későbbi időszakokra vonatkozó globális jellegű kihatásuk többnyire csak nagyon mérsékelt volt, illetve a hatás csak nagyon lassan, fokozatosan volt regisztrálható.
Másodszor. Folyamatos, nagy ívű fejlődésnek lehetünk tanúi. Például az első tudatos tűzgyújtás, a kerék feltalálása, a gőzgép üzembe helyezése, a könyvnyomtatás, a villamos energia felhasználása, az informatika, a távközlés, a légi közlekedés kialakulása. Kilépés a kozmoszba, genetikailag módosított organizmusok, klónozás. Vagy az emberiség második tűzgyújtása (nukleáris energetika), RBV-fegyverek. De ezek az eredmények, felismerések nem egyik pillanatról a másikra születtek. Az emberiség, a gondolkodó társadalom fokozatos fejlődése szinte kikényszerítette ezeket az eredményeket. (A dal szüli énekesét, vagy az énekes a dalt?) Továbbá – a jelenleg egyre erősödő globalizálódás ellenére – a vívmányok nem azonnal jutnak-jutottak a felhasználók, az alkalmazók kezébe, inkább folyamatosan módosultak azok a társadalmi és technikai viszonyok, amelyek között végbement a fejlődés.
S az is tény, hogy a mai, hatmilliárdos bolygónk népességének nem elhanyagolható hányada szinte teljes egészében nélkülözi a korszerű technika eredményeit, informáltsága elképesztően alacsony.
Harmadszor. Háborúk, pusztító járványok húzódnak végig a történelmen. Keresztes háborúk, világháborúk, pestis, kolera, AIDS. S adtak-e ezek alapvetően új irányt, új medret a történelem folyamának? Vagy csak egyedi s apró kis patakként simultak az árba? Ez utóbbi történt.
Negyedszer. Az ember ugyan képes környezetét alapvetően átformálni, erdőket letarolni, mocsarakat lecsapolni, folyókat szabályozni, a vizeket nehézfémekkel, a talajt peszticidekkel szennyezni, s globális felmelegedést okozó, hatalmas mennyiségű szén-dioxidot a légkörbe emittálni stb. stb. De egyúttal képes a káros hatások felismerésére s mérséklésére is. Egyrészt tehát a folyamatok nem pillanatszerűek, másrészt rendelkezésre állnak azok a műszaki-technológiai megoldások is, amelyek a susteinable environment biztosítását célozzák. Kivédhető az ökológiai krízis!
Ötödször. Más lett-e az emberiség Buddha, Jézus Krisztus, Mohamed színre lépésével, a görög és kínai filozófusok vagy mondjuk a francia forradalom eszméinek (szabadság, egyenlőség, testvériség) térhódításával?
Igen, de csak részben (adott területen) s fokozatosan. Globális értelemben nincs ugrás, nincs döntő, elsöprő változás. Évszázadok kellettek ahhoz is, hogy még Európa adott területére korlátozva is elfogadott vallássá váljon a kereszténység.
Meggyőződésem, hogy az emberiség eddigi történetének átfogó elemzése, történelmi léptékű szemlélése azt bizonyítja, hogy lassú, fokozatos változással, folyamatos fejlődéssel, átalakulással lehet történelmünket jellemezni, s minden bizonnyal ez lesz jellemző a jövőre is. Még akkor is, ha a fejlődés üteme gyorsulhat.
Mi indokolná akkor igazából az új világrendet? Mi késztetné az emberiséget erre? Mi lenne a kiváltó ok? A szembenállás észak és dél között? A gazdagok és szegények között? A tanultak és a tanulatlanok között? Az iszlám és a keresztény hitvallás követői között? A patrióta és a világpolgár között? A liberális és a konzervatív eszmék között? Én úgy vélem, feloldhatók ezek az ellentétek, elsimíthatók az eltérések. Persze a megoldáshoz józanság kell, felülemelkedettség, bölcsesség, előrelátás. S felelősségérzet környezetünk, a jövő generációi iránt is.
A természetben, illetve a természetben lezajló folyamatokban – s az ember is (bár alakítója is) része a természetnek – létezik egy energetikai okokkal magyarázható szabályozó mechanizmus, amely megpróbálja a változásokat kiküszöbölni, a hatást tompítani, az eredeti állapotot helyreállítani. Miért ne tételezhetnénk fel, hogy – hosszabb távon és összességében – az emberiség önmaga is képes lesz egy józan önszabályozásra, az értelmes és békés, erőszakmentes és becsületes létezés feltételeinek megteremtésére?
Túlzott optimizmus lenne? Talán nem. Szent-Györgyi Albert úgy fogalmazott, hogy a boldogság titka az, hogy örülni tudjunk annak, amivel rendelkezünk, s kitöltsük életünk üres kereteit tartalommal ahelyett, hogy azokat a kereteket tovább tágítanánk. Nem új világrend kell tehát, hanem a mai rend értelemmel, józansággal, erkölcsi tartással való megtöltése.
A szerző egyetemi tanár