Nyelvi nehézségek

Amerikai hangulatot idéző étteremnek hirdeti magát a Szent István körúton – a szép emlékű Berlin étterem helyén – a Chicago Rib Shack. Már e három szóban is annyi a talány, hogy nehéz lebirkózni kíváncsiságunkat: vajon mit tud egy amerikai étterem Pesten?
Chicagóra igencsak közvetve utal egy régi plakát a falon, a legendás South Shore Line vasút szolgáltatását ajánlva az indianai homokdűnék strandjaihoz. A shack kis kunyhót, kalyibát jelent, ehhez képest imponálóan tágas, parkettás terem fogadja a vendéget. Ami pedig a ribet, az oldalast illeti, ahhoz az asztalon lévő terítéken olvasható háttérsztori, hál’ istennek angolul is, mert a csapnivaló magyar szöveg minden olyan ferdítést, félreértést és pongyolaságot egybesűrít, amit elrettentésül kéne okítani. „Példának okáért – áll a lapon – nem maradék, hanem zsenge oldalast szolgálunk fel”, ami egyfelől megnyugtató, ám az eredeti ismertető szerint a süldő malac hátsó, hosszú bordáiról van szó, és nem az amerikai ízlés szerinti „spare” oldalasról. Az amúgy stílusosan megtervezett étlapon hibás angolsággal írt szavak olvashatók. A „VooDoo Wings”-et, a „T-Bone” és „Rib Eye” steakeket meg a „BBQ” csirkét meg sem kísérelték magyarítani, talán jobb is, s mit szóljunk ahhoz az ajánlathoz, hogy: „Pamela Anderson pulykamellfilé; melyik férfi ne kívánná?” Tessenek elképzelni tányéron, kecsöppel… Inkább az önmagtartóztatás!
Ezek után rátérünk látogatásunk tárgyára. A brokkolikrémleves emléke a beleszórt pörkölt mogyoróval együtt sem fog soká elkísérni, ám a mexikói ízlés szerint fűszerezett, vörösbabos, chilis, húsos tacoleves kimondottan élvezetes és tartalmas. Az amerikai stílusú zöldsalátatál a januári szezonhoz képest üdítően friss, bőven van rajta fetasajt és olajbogyó is. A főétkek alapjában véve rendben vannak, főleg ami az USA-ban megszokott, mézzel és chiliszósszal grillezett oldalast – a barbecue rib-et – illeti. A ropogós, ízletes és jókora darab füstölt húsra rossz szavunk nem lehet, amint a hasonlóképpen előkészített sült csirkeszárnyakra és lazacderékra sem. A tányéron szabályszerűen ott sorakoznak a további kellékek: a paradicsomszósz, a csöves kukorica, a majonézes káposztasaláta és a héjában sült tejfölös krumpli. A káposzta ugyan még az amerikai szájíz szerint is túl van cukrozva, és a bágyadt burgonyával nem lehetne messzire jutni az illinoisi országúton, de az almafán füstölt sültekkel nem kéne szégyenkeznie egy chicagói szakácsnak sem. Jókora rendetlenséget lehet rendezni az asztalon, tiszta Amerika…
Egészen kitűnő a desszertként érkező forró kakaós sütemény, rajta jeges vaníliafagyival és tejszínhabbal, s szerencsére a kávé sem a szappanoperákból ismert, sötét tónusú langyosvíz. Ami még az „igazi amerikai hangulathoz” tartozik: a korrekt és udvarias kiszolgálás, a konyha felől csörömpölő vasúti harang, amikor elkészül a rendelés, és a csillagos-sávos lobogó az utcafronton. Pikáns helyzet, hogy az éttermet – külföldi tulajdonosi háttere miatt – éppen amerikaiak látogatják a legkevésbé.