Nyilván tartottak tőlem (3.)

Mindenre fény derül, még a fényre is. Megjósoltam A.-nak és Sz.-nek is, hogy még mielőtt befejezem e cikksorozatot, meg fogom tudni, ki rejtőzött a Pécsi Zoltán álnév mögött.
Mielőtt rátérnék a leleplezésre, hadd időzzek picinyt a „kisvilágnál”, amelyben életem megszabott medre folyt. Rákoshegyen, ahová udvaroltam, elvállaltam egy klub vezetését. Az elején meg akartak verni, de a végén már ötven fő fölött volt a létszámunk. Befogadtak. Az volt a baj, hogy túl jól csináltam. A rendszer semmitől nem félt jobban, mint a fiatal értelmiség és a fiatal munkásság/munkátlanság egymásra találásától, bár az ellenkezőjét hirdette. Egyszer egy nyomingerre rávágtam az ajtót. Adatokat kért a klubtagokról, akiknek fő bűnük az volt, hogy nem a hivatalos keretek között, hanem a saját maguk kitalálta módon ünnepelték meg március 15-ét, amely munkanap volt ama régi szép időkben. Az ajtócsapkodás hiba volt. Legközelebb, amikor a klubban töltött órák után a kemény maggal elvonultunk a Takony nevű jelenfelejtőbe sörözni, tizenhárom egyenruhás rendőr jelent meg az asztalunknál. Megszámoltam: pont annyian ültünk az asztalnál is. Mindegyikünkhöz odalépett egy fakabát, és elkérte a személyinket. Petyát vitték el egyedül: neki volt már egy tüdőlövéssel végződött tiltott határátlépési kísérlete. Nála volt az éves műsortervünk is. A gyerekek ezután elmaradoztak. Féltek. Nem csoda. Az államnak egy arca volt számukra: a rendőrségé. A szememben a művelődési/kulturális minisztérium a kultúra rendőrsége volt. Mellesleg nekem még föl se kellett mondani: lejárt a szerződésem.
Aztán eszembe jut a keddenkénti asztaltársaság az Öreg Siposban, ahová Lázár Ervin vitt el. Színes társaság volt, annyi szent. Akik most eszembe jutnak: Hernádi Gyula, Végh Tóni, Csurka Pista, Konrád Gyuri, Csukás Pista, Kardos G. Gyuri…
Úgy látszik, se a rákoshegyi klubról, se az Öreg Sipos-beli asztaltársaságról nem maradt fönn följegyzés. Kár.
Hanem Pécsi Zoltán végzete más volt. (A tégla végzete az, hogy befalazzák.) Kaptam én egy e-mailt (magyarul villámpostát) róla, amely már közel vitt a személyéhez. Aztán egy kedves női hang a telefonban már be is mondta a nevet. Nekem beugrott, hogy van egy címszó róla a Por című regényemben, csak már elfelejtettem, melyik. Átlapoztam a könyvet, és kiderült, hogy Kigler Valér néven írtam róla. A könyv a Magyar Könyvklub gondozásában jelenik meg a könyvhéten (tizenhat év után), ezért csak egy részletet idéznék:
„Óvakodjatok a sötét szemüvegesektől! Hátha nem is italtól vagy más kábítószertől mámoros tekintetüket rejtegetik előletek. Hanem például kamaszkoruk kínzó hiányát – miként –, valahai porlódi orvostanhallgató tette volt.

Míg mi beatzenekarokban és házibulikon véltük kitombolni az apáink által elcseszett világ miatt érzett fájdalmunkat, sőt egyenesen azt gondoltuk, hogy ez az ellenkultúra lesz az a téglaégető, ahol az ÚJ, SZÉP VILÁG első téglái készülnek (a téglákban nem is tévedtünk, már ami a falat illeti, haha!), addig ő tizenhét évesen is kézen fogva ment az apjával a Porlódi Szimfonikusok Vaszy Viktor vezette koncertjeire, és a partitúrával a kezében ellenőrizte a szigorú dirigenst. Meg is nyert egy Ki-tud-még-ennél-is-többet-Bartók-Béláról elnevezésű országos versenyt meg a középiskolai tanulmányi versenyt is biológiából.
Atyjának, aki gimnáziumi tanfelügyelő létére fél mázsa halotti anyakönyvet, oklevelet, üzleti könyveket, számlákat és mindenféle iratokat lapozott át ahhoz, hogy mintegy ötezer oldalban megírja »Csukonyi Fausztin kora« című szerény korrajzát, minden oka meglehetett az elégedettségre. (Ő maga Kreutzberger Ábrahám szitásmester leszármazottja volt: Kreutzbergerről magyarosított Kiglerre.) Fia, Valér egész a második év végéig (orvosegyetem, persze) népköztársasági ösztöndíjas, kitűnő tanuló volt. Különösen a biokémiához vonzódott. És ekkor eszébe jutott, hogy neki még nem volt kamaszkora.

Haladéktalanul elköltözött hazulról, megkezdte rendszeres nemi és társas életét. Legelőször is a Beatlest fedezte fel (fél év alatt megtanult angolul, hogy lefordíthassa Lennon összes szövegét), és ezzel párhuzamosan a keleti misztikával, a maoizmussal, az utca-, pince- és padlásszínházakkal és még néhány más aprósággal kezdett foglalkozni. Bizonyos értelemben ő volt Porlódon az első lemezlovas is. A kormányfő látogatása előtt fél órával a testőrség emberei érthetetlen szórólapokat szedegettek föl az egyetem központi épületében, melyek valami magyar–angol habaréknyelven lemezhallgatással egybekötött »közös lemerülésre« szólítottak fel. Lennon–McCartney–Harrison–Starr nevéből pedig valami különös ábra díszelgett a röplap hátoldalán, ami az egyik biztonsági embert a leginkább a horogkeresztre emlékeztette. Rögtön felhívta a porlódi rendőrséget, és vidám hangon afelől érdeklődött, hogy milyen más fasiszta jellegű összejövetelre lehet még számítani a kormányfő látogatásával egy időben.”
Bármit is írtam én a regényben, lehet, hogy ez volt az első beszervezési alkalom. A második meg, amikor az orvosit otthagyva Pestre ment, és a Rózsavölgyi zeneműboltban lett eladó. Itt volt egy lopási ügye, azután meg pszichológia szakra járt nappalin. Ekkor már biztosan beszervezték. Nagyon okos fiú volt, de a művészeteket, különösön az általa kultivált költészetet nem neki találták ki. Úgy is mondhatnám, túl okos volt, hogy költő legyen. Írói neve algol lászló volt, így, csupa kisbetűvel (a könyvben BASIC BUDÁT írtam, csupa naggyal). A valódi neve Hábermann Gusztáv volt. Az avantgárd volt a mániája, sok dosszié tanúskodhat erről. Színházi, filmes, képzőművész, írói körökben mozgott mindig. (Azért a „tégla” motívumra hogy ráéreztem a regényben! De csak éreztem. Semmit sem tudtam.) Aztán 1989-ben eltűnt az országból Hábermann-algol. Jelenleg Új-Zélandon él, ott tanár. (Én csak írtam egy új-zélandi élet lehetőségéről Egy új-zélandi író emlékirataiból címmel.)
Hogy a „Szerkesztő” és a „Subások” dossziéiba hogyan kerültem, azt egyszerűbb volt megfejteni. Csak azt nem értem ma sem, miért csak a Szegedről való menekülésem után vannak ennek nyomai. (Azért a dosszién rajta van egy pecsét: „Törlés folyamatban! Dr. H. László. Talán ez a magyarázat.) Vajon miért találkoztam én Szilágyi Ákossal Szegeden egy Marx tér 16. számú lakáson a „Szerkesztő” fedőnevű célszemély jelenlétében, ha ezt akármikor megtehettem Budapesten is? Ma sem tudom. Az aktákban olvasható, hogy „nacionalista, szovjetellenes, ellenséges tevékenységet folytató” mesteremmel és barátommal, Ilia Mihállyal való minden találkozásomról följegyzés készült, irodalomtörténetileg jól dokumentálható, mikor is találkoztunk az évek során. „A figyelt helyiségben a célszemély egyedül dolgozik, így valamennyi hozzá érkező kapcsolattal folytatott op. értékű beszélgetés rögzítését kérjük.” Itt egy hosszú névsor van, persze kihagyva. Nekem csak a saját nevemet van jogom megtudni. Pedig maga a belügyminiszter-helyettes engedélyezte ezt a lehallgatást.
Egy másik, összefoglaló jelentés leszögezi, hogy mentorom „annak érdekében, hogy elsősorban nyugatról érkező küldeményeit megkapja, kapcsolatainak a Szegedi Egyetemi Könyvtár címét adta meg fedőcímül. Az oda irányzott könyveket, folyóiratokat [név kihagyva] könyvtáros, bizalmas kapcsolata adja át neki. Ilyen úton több olyan könyvhöz juthatott hozzá, melyeknek elkobzásától azok ellenséges tartalma miatt félt. E könyveket lakásán őrzi, s az utóbbi időben egyre több, általa megbízhatónak tartott személynek adja kölcsön elolvasásra.”
Köztük, na, kinek? Igen. T. F. írónak, „fontosabb kapcsolatának”. Akinek egyébként a határon mindig csak könyveket kerestek a poggyászában. És mindig meg is találták őket. Hogy aztán mondjuk Aczél et. értő kezeiben kössenek ki. A jelentés nem tartalmazza, de Miska elsőéves egyetemista koromtól (1968–69) adott kölcsön könyveket, folyóiratokat. Duplumokat meg örökbe. Egy másik jelentés így ír: „Dr. I. M. a befolyása alá tartozó fiatalokat továbbra is sokoldalúan tanulmányozza »kádertartalék képzése« céljából, közülük a számára legalkalmasabb személyeket fokozatosan bevonja a konspirációs tevékenységbe, és lehetősége szerint fontos pozícióba jutattja őket.” Hogy Miska, ahogy ő mondta, „telepötyögtette” Magyarországot az egyetemes magyar kultúrát szerető, nyitott agyú és szívű, nemzeti érzelmű tanítványokkal, tanárokkal, papokkal, könyvtárosokkal, újságírókkal, költőkkel, írókkal és – a rendszerbeváltás után – országgyűlési képviselőkkel, politikusokkal is, ez igaz. De soha semmiféle káderképzést nem folytatott, és „fontos pozícióba” sem juttatott senkit. A titkosrendőrök itt egyszerűen nem tudtak megszabadulni a saját logikájuktól. Hogy – többek között – „figyelemmel kíséri Temesi Ferenc budapesti író sorsát is” – erre máig büszke vagyok.

A legszemetebb dolognak tartom, hogy Miska ötvenedik születésnapjára rendezett ünnepségeinket is végig lehallgatták, illetve megfigyelték. Két besúgó is dolgozott az ügyön, mert az egyik még a másikról is jelentett, nem tudván, hogy szintén énekesmadárral van dolga. A nevüket nem mondom meg. „Először Tóth Béla, a könyvtár igazgatója mondott köszöntőt, majd a többiek – főleg a »Szerkesztő« tanítványai – olvastak fel egy-egy verset vagy tanulmányt. A rendezvényen mintegy 30 fő vett részt, köztük Mészöly Miklós, Baka István, Zalán Tibor, Lezsák Sándor, Csapody Miklós, Temesi Ferenc, Géczi János.” Természetesen Miska lakásán is ott volt mind a két tégla. Az egyikről tudjuk, hogy ügyvéd, kitűnő helytörténész, aki a Por megírásához is adott fontos anyagokat nekem.
„Szigorúan titkos! Különösen fontos!” felzettel láttak el még olyan jelentéktelennek látszó telefonbeszélgetést is, amelyet a „Zsurnaliszta” fedőnevű célszemély 1988. február 19-én 20.43 perckor folytatott a „Szerkesztő” fn. célszeméllyel. (Ezt nem a Csongrád megyei, hanem a Veszprém Megyei Rendőr-főkapitányság dossziéjából tudom, mert Veszprémből beszélt az illető.) Miska ilyesmit mondott: „Ez a korral jár, mert Zalán meg Baka és Temesi is csúnyán összeveszett itt Szegeden, és most nem győzöm békítgetni őket.” Olyan nagyon összevesztünk, hogy már nem is emlékszem rá: lényegtelen kocsmai összezördülés lehetett.
Hogy ilyen semmiségeket megőriztek, ebből látszik, milyen fontosságot tulajdonítottak akkoriban az irodalomnak és művelőinek. Ahogy végigfutottam a dossziékat, Borroughs jutott eszembe, a vén pederaszta és narkós. „Egy működő rendőrállamnak nincs szüksége rendőrökre”, írta. Az emberek maguk adják föl egymást. Némelyik író sokért nem adná, ha ma is lehallgatnák. De nem hallgatják le. Pedig „egy jó metafora olyan – mondta Lichtenberg –, amelyen a rendőrségnek is rajta kéne tartania a szemét”. Egyetlen zsarnokság sem olyan borzasztó, mint a szép zsarnokság. A narratofil rendőrség korszakának vége. De ahogy mondani szokás, nem attól kell félni, hogy mit hoz a jövő. Hanem attól, mit hoz a múlt. A Történeti Hivatalban mondták, hogy várható még anyag, amely most kerül majd le a „szigorúan titkos” listáról. Az eddig megkapott anyagot én is egy dossziéban tartom. Olyan börtönszürke.