Orbánescu, munkát kenyeret!

Ezt az ihletett, hazug címmondatot láttam tegnap délután felgrafittizve a budai rakpart óriásplakátján. Igazi útszéli kampányszöveg. A státustörvény kapcsán az MSZP ismét – ki tudja, hányadszor – nívó alá ereszkedett. A változatosság kedvéért most az Európa Tanács főtitkárát és legnagyobb számú parlamenti frakciójának vezetőjét, Wilfried Martenst bírálják. Sokan meglepődtek, mert erre – a horni szóval – „elcseszett” aktusra nem számítottak. Különösen fájdalmas volt a politikai tematizálásban jeleskedő Fidesz meglepett bénultsága. Pedig a történelmi tapasztalataink már a tető alá hozott megállapodás aláírásakor felidéződhettek volna.
Emlékezzünk, kik voltak azok, akik egy lázas, idült eszme nevében gyökerestül kiirtották az intellektust, hogy aztán tűzzel-vassal megteremtsenek egy felsőbbrendű ideológiát? Kik voltak azok, akik a sztyeppék proletár internacionalizmusát álságos, kokárdás nemzetiszín zászlóerdőre cserélték? Kik voltak azok, akik a legbrutálisabb katonai arzenáljukat „békeharcra” használták? Kik voltak azok, akik keresztény papokat likvidáltak, internáltak, majd kéztördelő, együttműködésre felszólító választási levelet küldtek nekik? Kik voltak azok, akik bitóra húzták nemzetünk ’56-os hőseit, majd mikrofonálvánnyal kampányoltak a mártírok sírjainál? Vagy kik voltak azok, akik 1994-től kezdve négy éven keresztül teletömték a külvárosi csehók füstös pultjait segélyekből nyomorgó munkanélküliekkel, majd mint a munkavállalók védőszentjei, megjelennek most, a státustörvény kapcsán? Ők a mi szocialista posztkommunistáink, akiknek gátlástalansága nem ismer határokat. Mennyit tudna mesélni szegény Mindszenty az amerikai nagykövetség lehúzott redőnyei mögül az elvtársak szavahihetőségéről.
Megboldogult Antall Józsefnek is ez lett a veszte: úriembereknek tekintette parlamentális ellenfeleit. Majdnem bele is pusztult az ifjonc magyar demokrácia. Csodálkoznak ezen a mai szépreményű, naiv politikusok? Nem értem őket. Hát nem emlékeznek, hányszor találkozott, borult egymás szűk kebelére cinkosan a Magas-Tátra és a Kárpátok titkot rejtő fenyveseiben, eldugott kis vadásztanyák pörköltszaftos asztalkáinál Meciarral és Illiescuval népünk munkásarisztokráciája? Vajon miről beszélgettek ők? Nagymarosról, „Gabcsikovóról” vagy importkedvezményről, státusról, a kis megnyomorított, csonka Magyarországról? Ne legyenek illúzióink…
A mostani megegyezéssel Orbán Viktornak csak bele kellett hajtania a fejét, mosolyogva, e gondosan álcázott hurokba. A szlovák és román nacionalisták keblükre ölelték magyar tejtestvéreiket. Funar csókot hint Medgyessy homlokára. Beindult a közös választási pontvadászat. Jönnek a csehszlovákok! – harsogta vészjóslóan egykor Szepesi. Jönnek a románok! – harsogja most Kovács. Magyar a magyart így még nem ugrasztotta össze. Magyart a magyar ily’ aljasul még soha nem riogatta. Magyar a saját fajtáját így, még soha nem utálta. Szavakból özönlik ránk a munkára éhező huszonhárommilliónyi tudatlan, bocskoros román (a húszmillióból), dől ránk a havasi cujka.
A szocialistáknak ellenségkép kell és honi félelem. Ez igazgat. A megfélemlített ember befolyásolható, irányítható. Tizenkét évvel az úgynevezett rendszerváltás után még mindig van, aki ezt a maszlagot beveszi. S közben felhevülten betelefonál a „csiga tv” Naplójába. Az eredmény 75 százalék, aki bezárkózna, lehúzná a rolót, élő embert nem engedne át a határon. Mintha a mi szellemileg alultáplált, lézengő segéd-kampánymunkásaink szeretnének térdepelve hagymát szedni a békési határ porladó rögében. Nem, nem szeretnének. Ők csak Gorenjét szeretnének ismét shoppingolni a bécsi Kaufhofban. „János bácsi” ellen lehetett védekezni, akkor ott volt a passzív rezisztencia. A média ellen nem lehet, mert az önbecsülést roppantja meg, a szolidaritást, ahol végső soron magyar lesz a magyarnak legádázabb ellensége.
Ezt a vasat veri most a szocialista Kovács, s nem érti, mit is jelent odaát, távol a hazától az az aranyozott picinyke korona a szívek fölött lapuló igazolványban. Nem érzi az elszakítottság keserű fájdalmát, csak nézi-nézi fiatal párttársát, Medgyessyt, aki egyszerű népére gondol, eljövendő puritán államára, és „erdélyi véreire”.

A szerző az Inconnu-csoport tagja, egykori ellenzéki