Mi, kelet-európaiak annak idején a vas és acél országát építettük, Észak-Koreában cementország épül. Még a szobrok is vasbetonból vannak. A hatalmas betonszállodákban – miként az összes középületben – gyakran hidegebb van, mint odakint. Csak úgy sugározzák a hideget az óriási márványlapok, a dolgozók is nagykabátban dideregnek az üres polcok előtt.
Ez nem az ötvenes évek: Phenjan, 2001 decembere.
Az ENSZ adatai szerint 2002-ben Észak-Koreának egymillió tonna élelmiszersegélyre van szüksége ahhoz, hogy elkerülje a lakosság döntő többségét érintő éhínséget. A világtól hermetikusan elzárt országban az utóbbi négy évben több mint kétszázhúszezren haltak éhen.
Októberben a hirtelen lehullt nagy mennyiségű csapadék okozott áradásokat a keleti tartományokban, aminek következtében óriási károk keletkeztek a rizsföldeken. A természeti csapás csupán egy azok sorában (áradások és hosszan tartó szárazság), amelyek immár hét éve egymást követik az amúgy is szegény Észak-Koreában.
Az egyik nemzetközi szervezet havi kiadványa szerint decemberben száztizenegy segélymunkás dolgozott itt. Közülük csak egyetlen amerikai: a legtöbb segélyt hozó World Food Program, bár 1995-től jelen van a térségben, és tavaly nyolcszázhétezer tonna élelmiszert vitt be több mint kétszázhúszmillió dollár értékben, mégis csak most tudta elérni, hogy amerikai állampolgárságú munkatársa odaköltözhessen. A külföldi segélyprogramokat felügyelő észak-koreai állami szerv, az FDRC szerint most is túl sok a külföldi, új szervezetet csak akkor fogadnak, ha az nem amerikai, és legalább évi ötmillió dollár értékű segélyt hoz. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat három éve dolgozik itt, többnyire orvosi eszközöket és gyógyszereket hoz, valamint árvahazáknak és gyermekotthonoknak élelmiszert és ruhát. Eddig több mint tizenkétmillió dollár értékben szállítottak adományt, amelynek zömét a Baptista Világsegély biztosította. Most is négy konténerre várnak, ezt Székesfehérvár egykori testvérvárosában, Szarivonban osztják ki a magyar közreműködéssel épített tartományi kórházban.
A koreai pártvezetés nemrég még tagadta, hogy fennakadások vannak az élelmiszer-ellátásban. Most már egy kicsit közlékenyebbek, ám a bajokról most is az imperialisták tehetnek (a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap embargó alatt tartja az országot), no meg az 1995-ös és 2001-es nagy árvíz, valamint a tavaszi száznapos szárazság. A nélkülözés okaként a hivatalos szóhasználatban megjelent a kommunista tömb összeomlása miatti piacvesztés is. „Kubával együtt már csak mi tartjuk magasra a szocializmus zászlaját” – harsogja a sajtó.
A súlyos gondok miatt mégis érzékelhető egyfajta nyitás az országban. 2000 decembere óta tizenegy nagykövetség kezdhette meg újra a működését, köztük a brit és a német. Amerikával, Japánnal és Dél-Koreával még diplomáciai kapcsolat sincs, nemhogy nagykövetség. A szeptemberi amerikai események óta azonban itt is megváltozott az élet, és az ország nemzetközi kapcsolatait a korábbi, alig érezhető enyhülés helyett ismét a feszültség jellemzi: a hadsereget teljes riadókészültségbe helyezték, mert „Afganisztán után Irakot és/vagy Észak-Koreát támadja meg Amerika”. A hivatalos álláspont igazságtartalmát nem tisztem megítélni, de arra mindenesetre jó, hogy a helyi lakosságban ébren tartsa a fenyegetettségből eredő harci szellemet. S úgy hírlik, arra is felhasználják, hogy megrostálják az itt élő külföldieket. „Túl sokan vagytok” – mondta egy őszinte pillanatában az egyik helyi összekötő, így új szervezetnek most gyakorlatilag nincs is esélye bekapcsolódni a humanitárius munkába. S ha találnak rá indokot, nagy örömmel küldenek haza külföldit.
Nem lehet tudni, meddig játssza Korea ezt a játékot. A világ dolgait figyelemmel kíséri, s pontosan tudja, hogy a nemzetközi politika és a nagy segélyszervezetek képviselői most elsősorban Afganisztánra figyelnek. Az országnak rövidesen nyitnia kell, hogy fenn tudja tartani a segélyezési folyamatot, mivel az önkéntesek fáradóban vannak: egyre nehezebb elmagyarázni támogatóiknak, hogy miért kell ide, és nem máshova adni a pénzt. A szervezetek a nagyobb médiafigyelem miatt sürgetik az észak-koreai kormányt, hogy engedje be a világsajtó képviselőit, ám kérésük eddig süket fülekre talált. Még a külföldi segélyeket hozó szervezetek munkatársainak is szinte lehetetlen bejutniuk a hermetikusan elzárt Észak-Koreába.
Turistavízumot nem adnak a Nyugatról érkezőnek, újságíróként pedig hiába próbálkozik. A nemzetközi segélyszervezetek munkatársai között is válogatnak: csak az léphet be az országba, akit az Árvízkárokat Helyreállító Bizottság (angol betűszóval FDRC) beenged. A sikeres próbálkozásnak elengedhetetlen feltétele, hogy a külföldi előre egyeztesse – órára lebontva – ott-tartózkodásának teljes programját. A kérelmek sokszor hetekig várnak a követségen, és nem ritka az elutasító válasz. Ha mégis sikerül vízumot kapni, az még korántsem jelent biztos utazást, mert Phenjanba csak a helyi légitársaság, az Air Koryo repül, de járataira nem árulnak jegyet a nemzetközi irodák. Az utas Pekingben próbálkozhat feljutni a hetenként kétszer induló, túlzsúfolt járatra.
A kevesebb mint kétórás repülésért egyébként háromszáztíz dollárt kértek tőlem, de nem volt jegy annak ellenére, hogy a követségen keresztül hetekkel előre jeleztem az igényt. A pekingi iroda összes dolgozóján Kim Ir Szent ábrázoló kitűző. A „nagy vezér” és fia, a „kedves vezető” portréjával utána még megszámlálhatatlan helyen volt alkalmam találkozni.
Az irodában háromszor is elmondtuk, hogy több millió dollár értékű segélyt osztanánk szét az országban, azért kell a jegy, de érvelésünk nem hatotta meg az ügyintézőt. A patthelyzetnek a belső szobából kinéző „illetékes elvtárs” vetett véget, aki úgy rendelkezett, hogy néhány helybéli utas ráér a közeljövőben utazni, helyettük elvisznek minket. Az ügyintézőnő hatalmas nagyítóval hosszú percekig vizsgálta százdollárosainkat, miközben hattyú alakú szivacspárnával nedvesítette ujjait a pénzszámoláshoz. Még kaptunk egy téglányi piros pecsétet a jegyre, aztán mehettünk a repülőtérre.
Ha fenn vagyunk a gépen, még mindig nem biztos a siker, mert az ország fővárosába érkezve csak akkor juthatunk ki a repülőtérről, ha helyiek várnak bennünket. Taxi nincs, a külföldi kísérő nélkül nem mehet sehova, gyalog nem csatangolhat az utcán. Az idegen által igénybe vehető szállodákban a legolcsóbb szoba napi száz dollárba kerül, de egyáltalán nem biztos, hogy van víz a fürdőben, és hogy télvíz idején a szobában nem fagy meg az otthonról hozott kóla.
Tavaly könnyítettek valamennyit a külföldiekkel kapcsolatos rendelkezéseken, így az állandó kísérőnek nem kell az idegennel egy szobában aludnia…
Maradjunk annyiban, a Phenjanba repülő IL–62-es nem mai darab. A fedélzeten hazafias indulókkal fogadnak, az utazók döntő többsége koreai vagy orosz állampolgár. A stewardessek marconák, a propagandafüzetek Ceausescu Romániájára emlékeztetnek. A phenjani reptéren hideg van és nagy sor, elveszik a mobiltelefonokat annak ellenére, hogy az országban nincs mobilszolgáltató. Helyi kísérőink óriási dzsippel várnak, a városba tartó úton jószerivel csak katonai járművekkel találkozunk, azokkal is ritkán.
A nemzetközi segélyszervezet, amelynek munkatársaként jöttem, régi vendégnek számít, ezért lakást bérelhet a város diplomatanegyedében. Ide helyi lakost csak különleges engedéllyel engednek be, és mi csak helyi kísérőkkel mehetünk ki.
Folytatás a 21. oldalról
Az egész országra jellemző, hogy külföldi bejelentés nélkül csak pár, számára kijelölt vendéglőt látogathat.
Amilyen nagy a lakás, éppolyan hideg. A világítás és a fűtés meglehetősen ritkán élvezhető egyszerre. Gyakran van áramszünet (a diplomatanegyedben szerencsére csak percekre szünetel a szolgáltatás), éjjel nincs víz.
Este a város legelőkelőbb éttermében vacsorázunk, elhívtuk kísérőinket is. Hárman lesznek velünk folyamatosan: a sofőr, a tolmács (neki az angol mellett beszélnie kell a külföldiek anyanyelvét is, hogy értse az idegenek egymás közötti kommunikációját) és az FDRC képviselője. Íratlan szabály, hogy a helyieket naponta meg kell hívni, mert így legalább egyszer ők is esznek: csak velünk jöhetnek be az étterembe, de van olyan vendéglő, ahova még velünk sem. A hatszemélyes vacsora hatvan dollárba került, és dollárban kellett fizetni.
Egyébként háromféle helyi pénz van forgalomban: a piros vont a pártelit használja, a kék a külföldieké, a barnával a helyiek fizethetnek.
A feketepiacon egy dollár ér tizenöt vont, hivatalosan kettő, de idegen csak hivatalosan válthat, és nem fizethet barna vonnal. Egy követségi tolmács két-három dollár körül keres havonta, de ez nem mond túl sokat, mert az ételt, a ruhát és a különféle szolgáltatásokat alanyi jogon járó kuponokért kapják.
A városban alig van forgalom, jelzőlámpa helyett minden sarkon közlekedési rendőr irányítja katonás mozdulatokkal a semmit. Bár ki van építve a közvilágítás, a lámpák nem működnek, fény csak a hatalmas elnöki portrékra és néhány tömbház tetejére felszerelt lelkesítő pannóra jut.
Papucsban a jeges utcán
Reggel kiderült, hogy van meleg víz is, pontosabban csak az van: mindkét csapból csak kopasztásra alkalmas, lobogó víz csorgott. Szerelőt hívtunk, rá négy napra meg is érkezett, s sikeres tevékenysége eredményeképpen azután mindkét csapból csak hideg víz folyt – már amikor éppen volt.
Feladott konténereink még nem jöttek meg, ezért várnunk kell. Az indok: nemrég küldött a német kormány hatezer tonna fagyasztott marhahúst, a kikötő ezzel volt lefoglalva. A németek – az európai kergemarhakór-hisztéria miatt összeomlott húspiacnak köszönhetően – januárra újabb hatezer tonnányi segélyt ígértek. Az általunk kiosztandó segély gyógyszert és orvosi eszközöket tartalmaz, s nem vihetjük oda, ahova akarjuk, az elosztási tervet az FDRC-nek jóvá kell hagynia. Ritkán állják meg, hogy ne módosítsanak.
Délben láttam egy papucsban járkáló nőt a jeges utcán. A hőmérséklet mínusz tíz fok alatti, de a nagyobb terek állandóan tele vannak zászlót, művirágot lengető gyerekekkel. Az áprilisi nagy eseményre készülnek, amikor százezer közreműködővel adják elő a világ legnagyobb élőképét valami jeles évforduló alkalmával. Különben mindenütt sorokat látni, hatalmas tömeg vár az ütött-kopott villamosokra, emberek állnak a boltok és a nagyobb középületek előtt, ki tudja, mire várva. A központban építik a világ legnagyob szállodáját, százöt emeletes lesz, ha valaha elkészül. Háromszázhatvan méteresre tervezték, a daru ma is ott áll. A nyolcvanas években fogtak neki, de nincs rá pénz, hogy befejezzék. Az árvíz miatt – teszik hozzá kísérőink.
Este hálózsákban ülünk a nagyszoba dermesztő hidegében. Az alumínium ablakkeretben felfedezett lyukakat rágógumival tömjük be, így legalább nem fütyül be a szél. Délután háromtól van tévéműsor este tizenegyig. Film nincs, talán szombaton lesz a hétvégi csatornán. Szovjet, a hetvenes évekből. Ma este csak hazafias dalok mennek, a giccses állóképeket néha lelkesítő termelési riportokkal szakítják meg. Híradó csak belföldi van, amelyből az derül ki, hol volt nagyobb gyűlés, és merre járt a szeretett vezető. A kétmillió párttag országában minden bizonnyal fontos dolgok ezek, miként a szombati, munkahelyi ideológiai képzés, amely mindenki számára kötelező. Péntekenként pedig a hivatalnokok is fizikai munkára mennek, így javítva az általános erőnlétüket.
Meglehetősen furcsa érzés olyan lakásban élni, ahol – barátok súgták meg – legalább öt lehallgatókészülék van beépítve. Idegesítő így gépelni is, bár remélem, még idegesítőbb úgy hallgatni a monoton kopogást, hogy közben nem tudják elolvasni, amit írok. Az itt dolgozó külföldiek külön módszert fejlesztettek ki a kommunikációra: amikor a mikrofonnak szánnak valamit, kezükkel köröző mozdulatot tesznek a fejük fölött. Dívik a képes beszéd, és tudni kell ellenkező értelemben is érteni a mondanivalót.
Harmadnapra megkaptuk az engedélyt, hogy Nampóba (mintegy 150 kilométerre fekszik a fővárostól) utazhassunk megkeresni konténereinket. A kikötő üres, egyetlen uszályról pakolnak le segélyként érkezett gabonát. Nem hagynak fényképezni – ez különben mindenütt jellemző –, ahol valami érdekeset látunk, hiába kérjük, nem áll meg a sofőr. Arrafelé kétszer öt sávos autópálya vezet, jó, ha ötpercenkét jön szembe valaki. Nagyon sok a kerékpáros és a gyalogos, a várostól több tíz kilométerre is bandukolnak a semmibe. Bár széles az út, nem lehet haladni, mert meglehetősen hullámos, és minden pillanatban előbukkanhat egy gyalogos. Pár kilométerenként özönvíz előtti traktorok, teherautók állnak keresztben, mellettük katonák próbálják kiolvasztani a megfagyott, vizes gázolajat. Az utat egy korábbi évforduló tiszteletére építették iszonyú áldozatok árán. A régóta itt munkálkodó nemzetközi segélyszervezetek tagjai szerint tízezrek dolgoztak itt, a nők kötényben cipelték a férfiak csákányai által kiszakított szikladarabokat.
A tél ellenére az utat övező földeken is rengeteg embert látni. Kis zsákkal a vállukon ehető növényeket keresgélnek a dermesztő hidegben. A külvárosokban cigarettát (és ki tudja, még mit) áruló emberekkel találkozhatunk, akik azonnal elfordulnak, ha külföldit látnak. A gyerekek meg egyenesen menekülnek – a tolmács szerint azt hiszik rólunk, hogy amerikaiak vagyunk.
Az Újvilágból jött imperialista az első számú közellenség itt, minden bajnak a forrása. Ellene valósággal fanatizálják a gyermekeket, a rajzfilmekben amerikai uniformist kap a gonosz menyét, s még a nemzetközi iskolában is úgy kezdődik a szöveges matematikafeladat: ha száz gaz imperialista tör a szeretett vezető életére, de közülük a koreai népi hadsereg derék katonái lelőnek, illetve elfognak hatvanat, akkor még hány gaz imperialistát kell megölniük ahhoz, hogy a szeretett vezető életét ne fenyegesse veszély?
A konténereket egyébként nem találtuk meg.
Egy lejárt szavatosságú ország
Egy külföldinek Észak-Koreában gyakorlatilag nincs mit kezdenie a szabad idejével. A mozik, színházak bezártak a hideg miatt, piacra, boltba, utcára nem szabad menni. A kevés, valutáért árusító bolt szegényes árukészlete hamar kiismerhető, a vásárolható élelmiszerek többsége már nem fogyasztható. Az embernek itt sokszor az az érzése, hogy az egész ország ilyen: lejárt a szavatossága.
Hogy a helyiek miként élnek, arról nem sokat lehet tudni – a tolmácsunk többször is jelezte, hogy ötéves lesz a gyereke, de a neki vásárolt ajándékot nem adhattuk át személyesen.
A negyedik nap azért jól telt, hoztak három radiátort. Havi hét dollár a bérleti díjuk, ha van villany, talán elviselhető lesz a hideg a hálószobákban.
Megkérdeztük, meglátogathatju
Trump
Kijevi bohócnak nevezte a volt orosz elnök Zelenszkijt
