PÁVAÓL

Az új év első napján habos kávé volt, azt szürcsölgettük a családi szétszórattatás csendes reggelén. Lányaink buliba mentek (még tavaly), mi meg – a barátainkkal átkártyázott éjszaka után – csak úgy elücsörögtünk Mártával a nagy, disznóölő asztal al- és felvégén. Békességesen, kicsit öregesen. Néztük az abroszmintás linóleumot, a megdézsmált karácsonyfa ágai közt felénk reflektorozó „pirkadatot”, a tál pattogatott kukoricát és egymást. Itt volna hát az új év. Észrevétlen közénk telepedett, mint egy ködsisakos harmadik. Töltsünk neki is egy csészével? Kapjon inkább zenét, lágyat, ám dicsőségeset, vízesés-végtelenségű Bachot, rumos-gesztenyés Mozartot! Ráhasaltam a konyhapultra, és finoman ingerelni kezdtem rádiónk állomáskeresőjét, milliméteres elmozdulásokkal, olykor merészebb „belehajtásokkal”. S lett szláv popzene, bálnák nászéneke, orgonasíphangú űrhajókilövés, ide s tova, Morsétól Bartókig. A kávé gőzölgött, a nappali pedig átalakult egy szolid, zenés szegletté; nem is tudom, hogy Márta miért kezdte összeszedegetni a poharakat és a villákat, miért kellett ennyire háziasnak lennie ebben a szinte tökéletes pillanatban, amikor a klasszikus holtpont még fölötte állhatott az ismeretlennek. Szilveszter éjszakáján minden mozgásban volt, az idő csak reggel állt meg, s erre „belemosogatott”, mintha egy salátástálba készülne fészket rakni a jövő. A muzsika viszont jó; absztrakt, mégis érzékekre ható.
Régen jobban vártam az újévi koncertet, a bécsi zenés parádét, a pezsgő könnyűségű és rafináltságú szimfonikus cirkuszt. Volt bennem fogékonyság a kultúra „monarchikus” skálájára, s arra, hogy egyetlen akkordban élvezzem a galantériát, a kópéságot és a dolgok mélyén lappangó száraz szubtilitást. Az is meglehet, hogy nem a világ lett más, hanem én költöztem Bodajkra. Ezáltal teljesen összekeveredtek a kis és a nagy dolgok: a habos kávé, az épphogy megcsörrent európai pénz, a kinti kutyaugatás, az új évezred, a falusi tüdőszűrés, az elnök köszöntője és Józsi kántorunk embertelen betegsége. Egymásra halmozódó ügyeim, a változó halmazállapotú történések, a Csanádi Imre Csillagforgójából kipotyogó vállalások elférnek új muzikalitásom ütemvonalakkal szabdalt pályáján, de a harmóniát (gyanítom) semmiféle újévi koncert nem adhatja nekem kölcsönbe. Sült malac, lencsefőzelék, habzóbor – ami benned van, csak az számít. Nehéz így keresni a dallamot, akár Muzsikus Péter legyen az ember, akár Karinthy Frigyes. Petike jó kiképzést kapott Zeneország alkotmányából, s az elmélet „metafizikus” létráján kapaszkodhatott az Örömódáig. Karinthy bácsi meg eleve tudta, mit akar, kabátja alatt hordta kicsiny hegedűjét, a régi dal ott zengett és zokogott a szívében, amit végül is eljátszhatott, a kupola légritka egén, porondmesteri engedéllyel. Szolfézs vagy manézs (még mindig), ez itt a kérdés.
Nekem is van egy személyes, emlékekből összeverbuvált újévi koncertem, szerény és gyanútlan szereplőkkel. Mert a műsor nem számít, csak ők, a hangszereikkel és karmesteri pálcájukkal viaskodó barátaim. Jön az ezüsthajú hegedűs, alföldi tanszékvezető, nemzedéki zenefelelős. Álla alá szorítja hangszerét, a fejét álomra hajtja, és belevág a Vivaldi mester tervrajza szerint megépítendő, száztornyú palota felépítésébe. Habzik a mész, pattog a márvány, talicskázódik a habarcs. Ablakok nyílnak, kőördögök vigyorognak a párkányokon, omlik és újra csak omlik a fal. Nem mer felnézni, a zongorakísérő meg csak hozza a tervet, markolássza a kiszabott akkordokat, s oldalra pislog, mint egy névtelen munkafelügyelő. A hegedű tovább dadog. Szorítom a karfát, érzem, baj van. Nagy szomorúságok gurulnak szanaszét a trillák helyett, megsebzett madár a vonó, bal kezéből görcsök téglái potyognak. Valahogy véget ér a mű, arcán lerakódott a gyanta fehér pora. Fáradt, győztes bohóc. Körülötte romok, Vivaldi posztmodern síremléke. Mélyen meghajol, én vadul tapsolok a többiekkel. Következik a furulya-sovány fiú, komoly, reményt keltő. Kiteríti a lepedőnyi kottát, pókujjait ráigazítja a blockflöte furataira, és fújni kezd. Átiratot játszik, amitől az eredeti hangzás hártyavékonnyá kopik, s olyan széljegyzetszerű, zenetörténeti emlékeztető lesz az egész. Végig komoly marad, kötelességtudó. Nagyon szimpatikus. Sovány arcából, mint egy megfagyott ormány, szegeződik rám a furulya, a kicsi síp. Igen, hiányzik belőle a monumentalitás, a hőbörgés esélye. Ha akarna, sem tudna lázadni, és nem kell legyőznie önmagát. Jól választott. Aztán a zongorista érkezik, egyszerre szertartásosan és gyámoltalanul. Háttal ül a közönségnek, testével eltorlaszolja a színpad-deszkaszínű pianínót. Valamikor tudta a darabot, nem is túl nehéz, mégis szorong. Plim-plim, dirr-durr, dolgozni kezd. A szája megvonaglik, felszállni készül az álláról, aztán csücsörít, a homloka feltorlódik, hullámokat vet. Szuggerálja a kottát. Válltól lefelé a rutin marionettfigurájaként táncol, míg a fej elgrimaszolja az egész emberi dráma rövid kivonatát. Megrendítő aszimmetria. A közönség csak a rengő hátat látja, s a végigkalapált húrok zengését hallja. Amikor végez, röffent egy orrszarvú-rövidet, félfordulatból felpattan, és mélyen meghajol. Titokzatosan mosolyog, nem tehet semmiről. Most az öreg karnagyé a szín. Kopasz, kecskeszakállas, agresszív. Mégsem akar dirigálni, leül a tűzoltó üresen maradt székére, s várja, hogy ünnepeljék. Egytől-mástól megrészegülve elszundít, kövér angyalokról álmodik, az egyik, lám, már át is vette a kórusát, s integet kegyes párhuzamossággal a felfakadt szájaknak, s a tangóharmonika-hortyogású, muzsikás aggnak. Az utolsó szám Gyurika, az értelmi fogyatékos barátom, aki még a versenyautókat ábrázoló kártyáit is a kezembe adta a buszon, Szeged és Vásárhely között, amit egyébként soha senkinek… Kis műanyag gitárját pengeti a Band kellős közepén, száll a dal, Marina, Marina, vége az évnek, ennyi volt.
Az én újévi koncertem hozzám és hozzánk hasonlatos. Ám egyelőre igencsak irodalmi, szavakkal bajlódó. A tiszta zene majd csendre int és megvilágosít. (Ellenpróba, s halvány remény: Nietzsche, Wittgenstein.) Valahogy úgy lesz ez, mint egyszer, gyerekkoromban, amikor találkoztam Vaszy Viktorral. Néztem a viharzó tekintetű, „gonosz” felnőttet, csupa indulat és művészet sugárzott frakkos alakjából. Ott állt zenekar, pálca és dobogó nélkül, távol az üstdobtól és a rézfúvósoktól, egy tömbben. Meg sem mukkantam. Nem volt elég hely. (Márta elmosogatott, a maradék kávé kihűlt. 2002. január 1.)