Pojácák és kortesek

Szimmetrikus évbe léptünk. Ez ritkább kegy, mint hinnénk: 2002 előtt legutóbb 1991 volt ilyen, legközelebb meg 2112 lesz. A számok – ha másra nem – arra mindenképpen jók, hogy diszkréten emlékeztessenek bennünket korlátozott szavatosságunkra. Márpedig minél éltesebb az ember, papírforma szerint annál bölcsebbnek kellene lennie. Ám a papírforma gyakran felborul: engem például mind sűrűbben figyelmeztetnek jóakaratú barátaim, hogy indulatosságom ősz hajszálaim számával egyenes arányban növekszik. Legyinthetnék, hogy a korszellem indulatos, nem én – de az önmérséklet nélküli embernek ritkán van igaza. A higgadtság vonzó polgári erény, ám a politika (amely egy közíró számára megkerülhetetlen huncutság) jelen állapotában kitüremkedik a polgári kereteken. Megfontolt elemzők jósolják például, hogy minden eddiginél piszkosabb választási kampányhajrának nézünk elébe – a versenyzők pedig nyilván igyekeznek megfelelni a felajzott publikum várakozásainak. A búvár élhet lélegzetvételtől lélegzetvételig – a polgár életét azonban nem választási ciklusok tagolják. Talán valóban jól tesszük, ha az igazán fontos kérdéseket nem rendeljük alá a kevésbé fontosaknak: egy demokráciát az különböztet meg egy diktatúrától, hogy a politika az életünk szolgálóleánya, és nem fordítva. Ám a szolgálóleány az élet szerves része – nincs hát ok kiretusálni a képről. Jobb, ha tudatában vagyunk: az évszám lehet szimmetrikus – a körülöttünk lüktető valóság soha.
*
Azért jó Rómába menni, mert onnét Budapestet is tisztábban látni. Csatangol az ember a tavaszias télben a pálmák alatt; ristoranték teraszain üldögél (Bajorországban eközben mínusz 45 fok van); legszívesebben megdézsmálná a citrom- és narancsfák hivalkodó gyümölcsét; a dombtetőn emelkedő garibaldista emlékparkból, Türr István mellszobrának tövéből szemléli a kopottságában patinás panorámát; silabizálja a mi Szent Istvánunkra utaló templomi feliratokat – s kicsit mintha otthon lenne. A Szent Péter- bazilika előtt monumentális betlehem, az erdélyi karácsonyfa mellett román trikolór, ám odabenn a Vatikánban a magyar kereszténység ezer évéről regél egy reprezentatív kiállítás. Spirituális és nagyon is materiális kincsek olyan tárházát kínálja a látogatónak, amilyet egy helyen és egy időben idehaza sem látni. Mégiscsak jó magyarnak lenni – uralja el az érzés az embert, s egyúttal rádöbben: a sokat vitatott országimázs emberöltők sokasága óta létezik, legfeljebb kishitűségünkben nem vettünk tudomást róla. Meganynyi sikeres nemzet e kincsek töredékéből épített legendát, történelmet, önképet magának. Lehetséges, hogy ne volnánk tudatában kivételes kultúrhistóriai „píárelőnyeinknek”? Csak arra tudok gondolni: akik az „ezerévet” becsmérlő kontextusban említik, vagy nem tudják, miről beszélnek; vagy nagyon is tudják. Szeretném hinni, hogy az előbbiről van szó.
*
Itáliából hazatérve megdöbbentő hír fogad. Kirabolták a bélapátfalvai apátságot: elvitték a Szent Istvánt, Szent Lászlót és Szűz Máriát ábrázoló sok évszázados fafaragásokat. Annyi szép szobrot látott az ember az örök városban – mégis az a három otthoni fáj. Apátfalva a paradicsomi helyek egyike az országban. Ősszel kell oda menni, a levélkaleideszkóp szezonjában: olyankor a tekintélyparancsoló falak alatt megáll az idő, s jóízűen lehet hemperegni a gyerekekkel az avarban, végig a sétányszerű lankás domboldalon. Ha az ember ifjú és bohó volna, itt vezetné oltárhoz szíve választottját. A szertartás után odakinn, az ezerszínű fák tövében, kecskelábú terített asztalok várnák a násznépet, nyárson forgatnák az ökröt, munkálkodna a dudazenekar… De a faszobrok már mindenképpen hiányoznának az idillből. Mondják, egy istentelen német bérelte fel a két templomrablót. Később megijedtek attól, amit tettek, s elégették a zsákmányt. Az eszmei kár állítólag négymillió forint – ám szerintem sokkal több ment füstbe. A csendes gyászban már csak azért kell szurkolnunk: nehogy az amerikai nagykövet asszony fülébe jusson a szomorú eset. Még azt írná a jelentésébe, hogy a távoli, egzotikus Magyarországon ezer év alatt sem sikerült megszilárdítani a katolicizmust, sőt a keresztényellenesség jelei is felfedezhetők…
*
Szentül fogadom, nem írok többet Verebes Istvánról. Ez az utolsó. (A személye körüli permanens felhajtás már az én közreműködésem nélkül is túlméretezett.) Verebes azonban az év utolsó napjaiban interjút adott a Magyar Nemzetnek, s ebben – alighanem sajtótörténeti kuriózumként – élesen reagált egy őt érintő publicisztikára; sőt néven is nevezett. Ez akár megtiszteltetés is lehetne, ám amúgy „mellékesen” politikai célzatú lejárató szándékot tulajdonított nekem, sőt alávaló értékek képviselőjeként definiált, amit kénytelen vagyok közönséges becsületsértésként értelmezni. A grespiki utat azonban nem tartom járhatónak: a jogállam helyett (vagy mellett) a józan észben bízom. Veselkedjünk hát neki, hogy (szerintem) kicsoda is Verebes. Mindjárt az elején hadd szögezzem le: csupán azért nagy csalódás, mert többet várt tőle az ember. Meggyőző szerepként tudta előadni, hogy ő az őszinte, töprengő, vívódó értelmiségi. Stílusa (mára: modora) is e szerephez idomult. Volt vele egy interjú fiatalemberként (akkor még – férfiúi és művészi slusszpánikja előtt – nem szorult rá, hogy országos témává avassa kebelszőrzetét és fergeteges potenciáját): ült az angolparki óriáskerékben, s mire kétszer körbefordult vele a masina, a riporter kérdéseire válaszolgatva a nézőt is meggyőzte arról, hogy ebből a rokonszenves emberből kétségkívül lesz majd valaki; csak kievickéljen valahogy a kádári posványból. Bizakodva figyeltem hát drámaírói zsengéit, képernyős felbukkanásait, rádiós szerepléseit, még a kabarékonferansziéként tett erőfeszítéseit is. Ha nem tetszett valamiben, azt dúdoltam magam elé: sohase mondd, hogy túlvagy már mindenen. A posványt aztán lecsapolták, s emberem felbukkant egy ordenáré bulvárlapmellékletben, amelyet Különjárat címen ő maga írt tele, s Antall-gyalázásban olykor vetekedett a megboldogult Gádor Ivánnal. (A Ki kicsodában ezt nem említi – míg azt igen, hogy az Ádám munkatársa volt.) Nem értettem, mi történhetett. Ennek folytán már a Komédium-kalandját sem tudtam komolyan venni, nem is szólva nyíregyházi direktorkodásáról. De még később is ingadoztam. A Nap-keltében például úriember volt velem: érdekelte, amit kérdezett; s interjúalanyként kétszer is az ajtóig kísért. Négy éve még napilapos gyorsnyilatkozatban üdvözölte Orbán Viktor győzelmét, és csak az RTL klubos csekkek hatására billent át nála a mérleg Medgyessyhez. (Színházi emberként örömest megtudakolnám tőle: Orbánnal Othellót és Jágót is játszathat – de mit osztana friss kedvencére? A második sírásót?) Aztán a többit már tudjuk: Nap-kelte és Heti Hetes, a gyógyíthatatlan Friderikusz-szindrómával: legyen jól kereső „pojáca”, de legyen neki tartalékba egy „komoly arca” is. Ez vagy műfajkeveredés, vagy tehetséghiány miatt nem megy. Ha manapság Verebesre nézünk, az értelmiségi árulót látjuk, aki szakajtónyi pénzért és olcsó, illékony népszerűségért feladta, amire hivatott. S ebben semmi politika nincs (feledjük el egy pillanatra a Fideszt, az MSZP-t meg a többi múlékony díszletet): ez „az ember tragédiája”. Érzi ezt ő is – ezért vagdalkozik. Utálkozva adja az interjúkat az ájult lapoknak, mindegyiknek azt mondva, amit hallani szeretne (ebben is profi) – ám most igazi kérdéseket kapott, és ez meglepte. Nem fogta fel, hogy nem a tükröt kell szidnia, ha belenéz: nem az én írásom „árazta le” őt holmi szakmai kérdésben, hanem ő árazta le saját magát. Azzal is, hogy olyat idéz tőlem, amit nem írtam. Megismétlem a kedvéért: nem a színházi szerepvállalása a hakni, hanem a tévés. Ezt azonban a sajtó-udvartartás fordítva kezeli: azért ír a Bozziról, mert „a Heti Hetes sztárja” szerepel benne. S ez esetben közömbös, ha a darabra fél évig készül, a „megélhetési bűnözésre” meg csak fél órát. Ez politikától független igazság – annak is, aki röhög egy független pojácakortesen; meg annak is, aki csak dohog.