Remények nélkül Romániában

Továbbra is nehéz körülmények között élve, és meglehetősen kilátástalanul néz a romániai átlagpolgár a 2002-es esztendő elé, egy olyan év után, amelyben az számított sikernek, hogy a társadalmi helyzet nem romlott. A kormányzásának első évét lezáró Nastase-kabinet nem győzte ugyan hangoztatni, hogy a gazdasági mutatók rég nem tapasztalt mértékű javulásra engednek következtetni, maga a miniszterelnök ehhez azonban hozzátette, hogy az eredmények csak később válnak érzékelhetővé.
A térség ezen meglehetősen nagy, és a többiétől sokban különböző mentalitású országában a legtöbbek számára nem jelent kudarcot, hogy Bukarest továbbra is sereghajtó az európai integrációs versenyben. A lényegi gazdasági és intézményes reformokat 12 éve folyamatosan elodázó bukaresti hatalom az idén megint megpróbálja annyira meghúzni a nadrágszíjat, hogy a Nemzetközi Valutaalappal megkötött legutóbbi készenléti hitelszerződés feltételeinek eleget tegyen, de előreláthatólag ez a hatodik kísérlet is kudarcot fog vallani, hiszen a megszorítások miatti társadalmi feszültségek láttán az eddigi kormányok minden egyes esetben meghátráltak. Ezen ördögi kör vezetett az „állandósult átmenet” kifejezés meghonosodáshoz, mely körülmények között a szociális stabilitás érzése helyett össznemzeti törekvéssé vált az „oldjuk meg valahogy” módszer. Noha éppen a napokban indult újabb, központilag meghirdetett hadjárat a mindent átszövő korrupció ellen.
Noha a romániai politikai szférában nagy várakozás előzi meg az őszi prágai NATO-csúcsot, s a legtöbben úgy érzik, hogy a világ most már végképp nem fordíthat hátat Romániának, ez a döntés is alighanem az utolsó pillanatig kétesélyes marad. A nemzeti büszkeség primátusa közepette pedig alig vannak, akik gondolnak az esetleges csatlakozás szociális költségvonzataira is.