Stuwer mester tűzijátékai a reformkori Pest-Budán

Már hetekkel előbb elkezdték a reformkori lapok a hírverést, a pest-budai közönség érdeklődésének felkeltését és ébrentartását, amikor „a tűzijáték nagymestere”, a bécsi Stuwer érkezése várható volt. A kitűzött napon aztán ezerszám csődült a nép a Városligetbe, a produkció helyszínére.
Nem mindennapi mulatság volt a „tűz-szökőkútak, világító tűzoszlopok, csillagokat nemző kígyórakéták” és a nemzeti színekben tündöklő színözön látványa és az azt kísérő veszekedett durrogása. „Fölrepül végre a jeladó rakéta, s alig enyészik el víg sziporkája, megnyílik ropogás között az első homlokdíszítvény ezer csillagból szövött felirataival, fölötte középen tűzszökőkút fejlődvén ki, zöld s vörös csillag cseppjeit hatalmas erővel ég felé lövellve” – lelkendezik dagályosan a Honművész 1837-es évfolyamának cikkírója, egy bizonyos K. J.
Jöttek aztán sorra a „szekfűrakéták” meg a „hullóernyős rakéták” – mind a nagy pirotechnikus, Stuwer szabadalma –, „mellyek iszonyu zajjal, mint az Israelitáknak világítő tűz oszlop, fellegek közé szállva, két, három, négy csillagot is fejtének ki, mellyek csuda bájú fény-sugáraikkal az ég csillagait, ha fénylettek volna elhomályosítandák, míg végre közel a földhöz eltűntek…” De jöttek aztán a tűzkerekek és a „csillagokat nemző kígyórakéták”, a „légűrt eltöltő két sárkány által őrzött honi czímer a magyar koronával, mellynek rubin, smaragd s gyémánt csillagai, e hazai kincsnek valódi köveit fényökkel felül múlák”.
A produkció végeztével aztán hazatért az álmélkodó publikum, de a nagyszerű Stuwer gondoskodott még arról is, hogy a városba bevezető utcák „szurok-koszorúk és római gyertyák” fényözönében ússzanak.
Egy másik, szintén Stuwer produkálta tűzijátékról a Jelenkor című lap tudósítója számol be. A cikk kacifántos nyelvezete legalább akkora élmény a mai olvasónak, mint szerzőjének maga a fényözön lehetett. „A levegő szende volt, s gyakor hullongott esővíz engede a tűznek, a föld csendelge, szóval a régi világ négy elemei közül a három engedni látszék a legzabolátlanabbnak, legmegfoghatatlanabbnak s legképesebbnek borzasztólag szép tüneményeket hozni elő, már akár a természet parancsai alatt dühöng, akár észtül és tudománytúl módosíttatik. A nézőjáték valóban elragadó vala. A Stuwer által föltalált bukernyős-rakéták, szóval az egész, bámulatos remeke volt a művészetnek több rendü csillagzó magyar feliratokkal…”
A bécsi pirotechnikus, aki jól érthette az igények kiszolgálásának művészetét, aligha fizetett rá produkcióira. Ahogy ahhoz sem férhet kétség, hogy a vásárosok, a lacikonyhások és vándorkereskedők, a tömegben kószáló pálinka-, törökméz-, kávé- és cukorkaárusok sem fizettek rá a boltra. És a csődület mindenkori vámszedői, a kártyavetők, tenyérjósok, planétás emberek, jövendőmondók, sorsjegyárusok, zsebmetszők és egyéb kétes egzisztenciák is kivették részüket a nagy eseményből.
És azt is bizton állíthatjuk, hogy a nagyhírű tűzmester, aki csaknem minden esztendőben – főként a Medárd-napi és a „Szent János-fővételi” vásár idején – hetekig szórakoztatta a pesti népet látványosságaival, ezért néha bizony pórul is járt, ha a Medárd-napi egek bőven ontották áldásukat. Nos, nem férhet hozzá kétség: a derék Stuwer igazi művésze volt a tűzijátéknak. Bár a korabeli leírásokon eligazodni nehéz, az biztos, hogy a bécsi pirotechnikus évről évre újabbnál újabb leleményekkel traktálta a bámész publikumot, ezáltal rászolgált „a tűzijáték nagymestere” címre, amivel a hívei joggal illették.