„Százötven méteren a gép megbillent”

Szegeden Csapó Béla alakját hosszú idő óta mítosz övezi. Városszerte rebesgették, körükben él egy olyan pilóta, aki bajtársa volt Horthy Istvánnak, és sok mindenről tudna mesélni. Az egykori törzsőrmester szerény körülmények között él szülei belvárosi lakásában, amit még hadirokkant édesapja ellátmányából vásároltak. Az apa az első világháborúban az olasz fronton elvesztette a szeme világát, hat gyereke nagy szegénységben nőtt fel. Csapó Bélát is azért íratták katonai iskolába, mert ott ingyen tanulhatott. Így került a híres-hírhedt jutasi tiszthelyettesképzőbe. 1928-ban avatják.
– Először Szombathelyre vezényeltek, ott tanultam meg repülni. Olyan kezdetleges gépeken ültem, amelyeket a mai kor gyermeke el sem tud képzelni.
Vitrinjében repülőmodellek sorakoznak. Kiveszi az üvegszekrényből a miniatűröket, és az egyik kétfedelű kicsinyített mását elém teszi a következő magyarázattal:
– Ilyen gépen emelkedtem először a levegőbe. Gyorsan megszerettem. Amikor 1930-ban Szegedre helyeztek, és másodfokú kiképzést kaptam, már jobb típussal repültem. Az algyői hangárban ismerkedtem meg az ifjú Horthyval. Rendkívül fegyelemezett és érdeklődő ember volt, aki soha nem éreztette pilótatársai körében, hogy édesapja az ország első embere. Később sok hazugság látott róla napvilágot, hogy italozott és kicsapongó életet élt, de ez nem felel meg a valóságnak. Azért is szerették a bajtársai, mert alávetette magát a katonai szolgálat minden szabályának.
A harmincas években Csapó Béla a Szeged–Pécs–Kaposvár–Szombathely légi útvonalon postásrepülősként dolgozott. Ezt a szakszolgálatot azonban a hadsereg felügyelte, tehát szakmai előmenetelét új körülményei nem akadályozták. Felszállhatott a kor csúcstechnikájához tartozó 240 lóerős Fokkerrel is, amelyen már a lövészetet és a bombázást gyakorolta. Hamarosan élesben is hasznát vehette tudásának, mert felderítőként 1941-ben az orosz frontra vezényelték.
– Száznegyvenkét bevetésen vettem részt. A háború elején az oroszokkal szemben légi fölényben voltunk, de tartottunk a franciák gépeitől.
– Franciák a keleti fronton?
– Még a mai napon is kevesen tudják, hogy a francia légierő egységei harcoltak ellenünk a keleti fronton. A kitűnő Cobra gépeket francia pilóták vezették. Mi, felderítők kitértünk a velük való találkozástól, elbújtunk a felhők között.
Csapó törzsőrmester karcolás nélkül megúszta a felderítő utakat. Szerencsésen megmenekült a drámai helyzetekből is, miközben szakadatlanul ágyúzták a gépét. Az életveszélyes szituációkról olyan természetességgel mesélt, mint aki sosem érzett félelmet. Tizenkét éves korától katonai szellemben nevelték, így elég korán hozzászoktatták ahhoz a gondolathoz, hogy a halál együtt jár a munkájával. Tizennyolc hónapot töltött a fronton, és annak valamennyi napja, még az 1942. augusztus 20-i is, egyforma volt számára.
– Azon a napon, amikor Horthy István az ilovszkojei repülőtérről hajnali öt órakor felszállt, én is korán keltem, mert nyolc órakor bevetésre kellett menni. Két katonai felszállópályát építettek egymás mellé, amit egy kilométeres erdősáv választott el egymástól. Ahonnan Horthy startolt, az a vadászpilótáké volt. Bár nem elsőként indultam, de már kora hajnalban felkészítettem a gépemet, amikor Horthy a Héja típusú repülővel a mi pályánk felett ötszáz méteres magasságban megjelent. Parancs szerint egy felderítőt két vadász biztosított. A soros bevetésre készülő felderítőpilóta még a földön motorpróbát tartott, amikor Horthy és a másik kísérő vadászgép a levegőben megtette az első kört a kifutópálya felett. Ez bevett szokásnak számított.
– Semmi rendkívülit nem vett észre?
– Csak a földön, mert a szerelők a felderítő motorellenőrzésével egy-két percet késtek. Ezért a vadászgépek már másodszorra köröztek, amikor a felderítő elindult. Horthy István bizonyára észrevette a késést, alacsonyabbra szállt a másik körnél, és akkor gépe a földtől százötven méterre megbillent. A billenés után a Héja azonnal zuhanni kezdett, és ráesett a dombra. Szerintem ha a repülő és a domb között harminc méternél nagyobb lett volna a távolság, akkor nem következik be a katasztrófa.
Műszaki tisztjétől, Szabó Márton főhadnagytól Csapó Béla kapott egy fényképet, amit fotóalbumában különleges helyre ragasztott. Szabó Márton ahhoz a csoporthoz tartozott, amelyik a szerencsétlenség után azonnal a helyszínre sietett, és ott fotózott. Csapó törzsőrmester a roncsmaradványokból azt a következtetést vonta le, hogy a földet érés előtt a pilóta még megpróbálta felhúzni a Héját a levegőbe, de valamilyen oknál fogva ez a manőver nem sikerülhetett. Csapó Béla nem látta, hogy a gép a levegőben kigyulladt. Az egykori pilótának nagyon rossz a véleménye a Héjáról.
– Azon a géptípuson senki sem repült szívesen. Megbízhatatlannak tartottuk az olasz konstrukciót. Ennek ellenére is megdöbbentünk, hogy olyan kitűnő pilóta, mint Horthy főhadnagy lezuhant. Akkor nem találgattuk a szerencsétlenség okait, sőt mint beosztott pilóták arról soha nem kaptunk tájékoztatást. Egyébként sok baleset volt, más bajtársunk is lezuhant anélkül, hogy tűzharcba keveredett volna.
– Ön nem hisz a merényletelméletben?
– Akkor gyorsan napirendre tértünk a szerencsétlenség felett. A háborúban sok az esemény, szinte percenként arat a halál. A katona a saját dolgával foglalkozik. Ahogy Horthy lezuhant, rohanni kezdtem a géproncshoz, de félúton visszafordultam, mert eszembe jutott, nekem nemsokára bevetésre kell mennem. Negyven kilométerre álltunk a frontvonaltól, minden gondolat odakötött. A szerencsétlenség előtt Horthy Istvánnal kétszer is találkoztam. Eligazításon vettünk részt. Kiegyensúlyozott embernek látszott, felnéztünk rá, hogy olyan magas méltóságban, amilyenben ő volt, kijött a frontra harcolni. A merénylet lehetőségét negyven év múlva a bajtársak vetették fel nekem. Még Ausztráliából is küldtek írást, ami elgondolkoztatott. Többet erről a kérdésről nem tudok mondani, és mint az utolsó élő tanúk egyike, nem szeretném, ha szavaimat az utókor kiforgatná. Később a baleset színhelyére nem engedtek, a vizsgálat miatt a németekkel együtt a magyarok lezárták a terepet.
Két hónappal később, októberben Csapó Bélát Magyarországra rendelték pilótatársaival együtt. Hozták a gépeket felújítani, és új, korszerű típusokat kaptak, amit a törzsőrmester utólag úgy nyugtáz: már „fémgéppel” mentek vissza. Arra nem tudott választ adni, hogy a repülőgeneráció-váltásban mennyire játszott közre a kormányzóhelyettes tragédiája, esetleg a front vált keményebbé, s ezért kellett a fejlettebb technikát bevetni. Csapó ehhez a váltáshoz a következő szakmai magyarázatot fűzte:
– 1942 végéig a régi építésű orosz gépekkel találkoztunk. Egy év múlva már sokkal modernebb repülőkkel harcoltak ellenünk. Ugrásszerűen fejlesztették a technikát, amiben bizonyára az amerikaiak segítettek. 1943-ban már a legkorszerűbb német repülőkkel harcoltunk. Egyébként a pilóták helyzete egészen más volt, mint a többi katonáé, extra ellátást biztosítottak nekünk.
A felderítő bevetéseket Csapó Béla megúszta, de a csatarepülőknél majdnem az életét vesztette. Ebben a kategóriában nyolcszor szállt fel, és 1944 novemberében Magyarországon, Táborfalva mellett lelőtték az oroszok. Percekig égő motorral repült, majd a kényszerleszállás után az ellenség elfogta. A hadifogságból 1947-ben maláriával tért haza. Felgyógyulása után is izgalmasan alakult az élete. Előbb vasúton végzett alkalmi munkát, majd amikor hírt kapott, hogy felállítják a magyar légierőt, Budapesten szolgálatra jelentkezett. Kiképzőként dolgozott Kecskeméten, amikor 1950-ben oktatás közben lezuhant. Égési sérülésekkel és törésekkel egy évig nyomta a kórházi ágyat. Miután felgyógyult, 1952-ben politikai okokra hivatkozva elbocsátották a seregtől. Nyugdíjba vonulásáig Áfor-kutat vezetett Baján. A rendszerváltás után rehabilitálták, megkapta a vitézi és az alezredesi címet. Az élénk szellemű, egészséges idős embert ma is a repülés foglalkoztatja legjobban. Utoljára 1999-ben ült pilótafülkében. Az érdekes helyzetet így idézi fel:
– Nyolcvannyolc évesen utaztam Berlinbe egy nemzetközi repülőkiállításra, ahol felvonultak a világ legmodernebb felderítő gépei is. Bemutatkoztam a pilótáknak, és miután megismerték az életemet, vigyázzállásban tisztelegtek nekem, majd megöleltek, és beültettek a legszuperebb gépbe, ami állítólag leszállás nélkül képes körülrepülni a földet. Bevallom, a pilótafülkében annyira elérzékenyültem, hogy könnyezni kezdtem…