Szörnyek és poszterhősök

Ha romantikusabb korban élnénk, Bin Laden vagy bárki, aki a tavaly szeptemberi merényletet kitervezte-végrehajtotta, mesebeli hőssé avanzsált volna. Ez történt ugyanis a többi legendás vagy valódi, de mindenképpen nagy formátumú alakkal, aki rossz útra tért, függetlenül attól, hogy megkapta-e érte a büntetését. Korunk nem emeli önmaga fölé ezeket a figurákat, talán mert meggyengült a meseszövés iránti késztetés és igény, nyugati világunkban már nem születnek legendák és mítoszok.
Nem így régen. A XV. század elején, Jeanne d’Arc idejében élt Gilles de Rais várúr, aki arról híresült el, hogy jobbágygyerekeket koncoltatott fel, és a vérükben fürdött. A király katonái ezért elfogták, meggyónta bűnét – és felakasztották. Hasonlóan bűnös volt a havasalföldi Vlad Tepes fejedelem, aki karóba húzatta ellenségeit (teapa = karó, nyárs). Mátyás királyunk kortársa volt, sőt időnként szövetségese a török elleni harcban. Ő viszont ágyban, párnák között adta ki bűnös lelkét.
Sok más is szerepel a listán, például De Sade márki sem maradhat ki, aki őrültekházában végezte, és feltehető, hogy inkább képzeletben, mint a valóságban követte el ördögi tetteit. (A Sartre szellemi befolyása alatt álló évtizedekben divat volt róla értekezni, őt magasztalni. A tojásfejűeknek roppant tetszett Sade életfelfogása.)
Az emberiség a romantika koráig várhatott, míg az 1800-as években ismét ráismert Gilles, Vlad és de Sade kópiáira, most már regényalakok formájában. Az írók átformálták hőseiket, ám a megregényesített óriásoknak csak a XX. században lett „bestselleri” dimenziójuk. Victor Hugo Quasimodója „jó” szörnyeteg, mert a romantika tetszeleg a kontrasztban, a szent és a bűnös „dialektikájában”. De azonnal megjelenik a balzaci és stendhali fiatal férfi, aki ha nem is bűnös a törvény előtt, a lelke már elkárhozott. És rögtön utánuk következik (a minta követése nyilvánvaló) a nihilista diák, Raszkolnyikov és társainak alakja, akik nemcsak a balzaci hőst kopírozzák, hanem a bennszülött Nyecsajevet is, az orosz nihilistát, akit viszont később a lengyel-angol Joseph Conrad épít bele a történetébe. Ám mindegyik „hős” rosszul végzi, a múlt századi regényírókban még volt morális tudat. Ezek a romantikus alakok megtérnek a keresztény hithez, ismerik a lelkifurdalás poklát, és megtalálják a hőst vagy hősnőt, aki megmutatja nekik a kivezető utat. Dosztojevszkij Szonjája a prototípus, és Aljosája még tipikusabb.
De megtalálható a romantika széles skáláján az ártatlan lelkű fiatalember is (Goethe Wertherje például), aki csupán úgy tesz rosszat, hogy nem korlátozza az érzelmeit, túlesztetizálja az életet, ami végül a vesztébe sodorja. (Amennyiben az ilyen széplélek hatalomra jut, például Saint-Just, Robespierre kollégája, a kegyetlenség legmagasabb csúcsára kerül.)
Hogyan áll e tekintetben most véget ért századunk? A „fiatal hős” itt elemében van: harci pilóta, ügynök és kém, forradalmi törvényhozó, dzsungelharcos, buzdító szónok, a kivégzőosztag vezénylője. Regényt nem írnak róla, mert maga az élete a regény, legfeljebb ő szerkeszti az emlékiratait, és olvassa fel egyetemi hallgatóság előtt. Akár Pol Potnak, akár Che Guevarának hívják, ő Nyecsajev modern párja, megfelelője, de még inkább hasonlítható ahhoz a Pierre-François Lacenaire-hez, aki azzal lett népszerű a francia közönség előtt, hogy kimondta a század igazát: „Gazdagnak lenni vagy meghalni!”, de előbb mindenkit eltenni az útból, aki ellenkezik. Lacenaire-ről könyvet és filmet is készítettek, ő valóságos De Sade márki, szexuális forradalom nélkül. 1836-ban ítélték a guillotine általi halálra, és manapság úgy gondolkozunk róla, mint Rimbaud-ról, mínusz irodalmi zseni.
Látjuk, hogy a „romantikus szörnynek” is megvan a korok szerinti stílusa, a mondában, legendában, mítoszban meghatározott szerepe. Tekintsünk most el a mitológiai hősöktől, és jelöljük meg mint ősmodellt Nagy Sándort! Ő a tiszta hős mind eredetében, mind életében-halálában, aki a középkor irodalmának félisteni alakjait sugalmazta, és még ma is elevenen él az emléke a Balkán mondáiban. Van tehát egy titkos kapcsolat a fiatal hős és az irodalmi-művészeti inspiráció között; de kimondhatjuk, hogy a modern civilizáció, az azonnali hírszolgálat, a képernyő, az idétlen prózai nyelv, a kommunikáció tömege stb. meggátolja a legenda születését, és lerombolja magát a regényt is. Che Guevara nem regény-, hanem inkább poszterhős, akiről már mindenki mindent tud. (Mikor a XX. század elején megjelent a pszichoanalízis, már el is tűnt a fiatal hős, akiről az író és közönsége többet tudott, mint ő maga.)
Ez történik Bin Ladennel is: családja, vagyoni helyzete, egyetemi előmenetele, forradalmisága – mindez nyitott könyv – nem hagy helyet a regénynek, csupán a „tudományos” boncolgatásnak és az ilyen-olyan kategóriába való besorolásnak. Ezzel felszámolódik a legenda, illetve az értelmezése, amelynek helyét a propaganda veszi át. A hős ezentúl egy adott vércsoporthoz tartozó eset, amely laboratóriumi beavatkozással tömegesen gyártható, vagy éppen kiküszöbölhető.
Marad egyelőre a „meztelen” hős, akit a még meg nem zabolázott történelem időnként megelevenít – regényes „felhasználás” nélkül.
Meseszövő képességünk és szükségletünk azonban végtelen, a tudomány és eredményei alig avatkozhatnak bele ennek szövevényeibe. Vagy mondjuk úgy, még a dossziékból is tudunk zenét és költeményt varázsolni; hatezer halott már mondaanyag, és közben a jó és a gonosz ősi tárházából válogathatunk.
Az utóbbi fél évszázad, amely Che Guevarával kezdődött, és Bin Ladennel végződött, azt is megmutatja, mi a változatlan. A Kubától Közép-Ázsiáig kirajzolódó negyven esztendő nem írta újra a világtörténelmet, ahogyan szakértőink állítják. A szörny – vagy a szörnyű tett – vonz bennünket. Meséink, történeteink tele vannak vele. De a sorok között tanítják a jót és a rosszat is egy olyan világban, amely a tudományosság leple alatt a színtelen-szagtalan semlegeshez pártolt.