Tárnoki pillangó

De hol a zenekar? Zenekar nélkül nem lehet elkezdeni, benne van a programban, hogy a megemlékezés elején induló hangzik el. Forognak a fejek, az egybegyültek izgatottan kutatják a muzsikusok rejtekhelyét. Némi morgást is hallani az ünneplő közönség soraiból, hogy ugyan minek kellett ez az egész felhajtás, a tárnoki nép fél évszázadig jól megvolt központi összejövetel nélkül. Ám ekkor megszólal az induló, és a szerző eredeti szándékával ellentétben lehűti a kedélyeket. A rézfúvósok egyébként a közeli iskola épületében húzták meg magukat, hogy tekintettel a mínusz tíz fok körüli hőmérsékletre a nyitott ablakokon keresztül onnan zenéljenek kifelé. Elhárult tehát az utolsó akadály, elhangozhatnak a beszédek meg a szomorkás népdal, azután a résztvevők mécsest gyújtanak az 1945. január 8-án málenkij robotra hurcolt tárnoki férfiak emlékére.
Utolsóként Nagy István csöpögteti a nagy szélben épp csak pislákoló gyertyáját az emlékmű talpazatára. Az idős ember sorstársaira emlékezik, a százkilencvenkét szerencsésre, akik túlélték az embertelen kényszermunkát, és a hatvanhárom szerencsétlenre, akik soha nem térhettek vissza a hatalmas Szovjetunióból. A fúvósok belekezdenek az utolsó gyászindulóba, hogy a nép a szomorkás kompozíció dallamaira sétáljon át a római katolikus templomba. Ettől kezdve viszont már minden az eredeti tárnoki hagyományok szerint zajlik, a férfikórussal megtámogatott hívők eléneklik a tragikus eseményre írt fohászkodó éneket, majd, mint ötvenhét éve minden esztendőben, megtartják az emlékező misét.
A hetvenöt esztendős Nagy István az első nyolc misén nem lehetett ott, mivel a kicsi munkáról, vagyis a málenkij robotról csak közel kilenc év múltán, 1953 decemberében tért haza.
– 1945. december 7-én dobolták ki a faluban, hogy a 16 és 60 év közötti férfiaknak nyolcadikán Érden kell jelentkezniük az új igazolványokért. Össze is gyűltünk a kijelölt helyen, de igazolóbizottságnak nyomát sem láttuk, hanem azonnal géppisztolyos orosz katonák vettek minket körül, és hajtottak Ercsibe. Itt egy istállóban kínlódtuk végig az éjszakát. Reggel aztán mindannyiunkat kopaszra nyírtak, és ami kis pénzünk volt, elvették tőlünk.
Az elhurcolt férfiakat napokon keresztül ide-oda szállították az országban. Megjárták Cecét, Dunaföldvárt, Dunapatajt, Baját, míg végül utolsó állomáshelyükön, Temesváron kötöttek ki. A halottakat csak itt szedték ki a vasúti kocsikból. Nagy Istvánék vagonjában tizenketten nem élték túl az utazást. Igaz, az életben maradtak is sokszor inkább a halált kívánták.
– Harminchatezer embert zsúfoltak össze a táborban. A barakkokban még matrac sem volt, a padlón kellett aludnunk. Tetvek viszont voltak bőven, úgy masíroztak közöttünk, mintha egy óriási hangyabolyban tértünk volna nyugovóra. Ráadásul a tífusz és a vérhas is szedte áldozatait. Aki lekerült a gyengélkedőre, akár meg is írhatta a végrendeletét.
A temesvári szenvedés azonban csak rövid ideig tartott, a magyar férfiakat előbb a szegedi Csillag börtönbe, majd onnan a Szovjetunióba szállították. Nagy István egy Volga-parti táborban kötött ki.
– Decemberben maláriás lettem. Napi hat kinintabletta volt az adagom. Szerencsém volt, túléltem. A mellettem levő ágyon egy német fogoly feküdt a fején jeges tömlővel, mert rettenetesen magas volt a láza. Viszont a szomjúság is gyötörte, így éjjel kiszedte a jeget a tömlőből, megvárta, míg fölolvad, aztán megitta, és reggelre halott volt.
Nagy István 1946 januárjában került ki a kórházból, és csoportjával még aznap elindult új állomáshelyére. Szerencséjük volt, mert a tábor burgonyaföldjére osztották be őket dolgozni.
– Az utolsó krumplit május végén vetettük el, helyesebben csak a héját, mert a krumplit lereszeltük a cementeszsákokon, megszárítottuk, és beleszórtuk a levesbe. Jó sűrű lett. Később káposztát is termesztettünk, így viszonylag jó kosztot tudtunk magunknak teremteni. A betakarítást követően felszámolták a lágert, és átvittek minket Kujbisevbe. 1946. május 15-étől július 4-éig börtönbe csuktak orosz köztörvényesek közé. A tolmácsunkkal, aki egyébként a láger parancsnokának bátyja volt, csak ekkor találkoztunk. Így tudtam meg, hogy háborús bűnökkel gyanúsítanak. Fél óra múlva megszületett az ítélet, amelynek indoklása szerint amerikai parancsra szabotáltam. Huszonöt évre ítéltek. A bíróság döntését követően még egy hétig voltam a börtönben, majd ismét továbbszállítottak.
A novoszibirszki elosztótáborban Nagy Istvánt a veszélyes bűnözők közé sorolták, ezért néhány társával együtt olyan lágerbe vitték, ahova az őrök is csak büntetésből kerültek. Favágás lett a feladatuk, a kiemelten kezelendő foglyok teljesítendő téli normája pedig négy és fél köbméternyi legallyazott, négyméteresre fölvágott fatörzs volt.
– Nagyon nehezen tudtuk teljesíteni az előírást. Kevés és rossz ellátást kaptunk, ha kiértünk az erdőbe, kerestük a zöldet, mint a libák, és legeltünk. A lóherének olyasféle íze volt, mint a sóskának. Megettük a vadhagymát, és ha az is elfogyott, akkor jó volt a fiatal fenyőfák kérge is.
1949 novemberében a magyar foglyokat ismét új helyre szállították. Az Angara folyó mellett húztak föl maguknak szállást, hogy a tél beállta előtt megkezdhessék a folyón átívelő ideiglenes híd fölépítését. November 7-én indultak a munkálatok.
– Az utolsó hídlábat 1949 telén kezdték szerelni. Úgy volt, hogy mi is ott fogunk dolgozni a búvárharangban, de végül központi döntéssel megtiltották, hogy politikai foglyok lemehessenek a keszonba. Maradt a talpfaszállítás. Ötvenhat fokos hidegben még kihajtottak minket a jégre, és karácsonykor is csak azért maradhattunk a barakkokban, mert a hőmérők mínusz hatvankét fokot mértek. 1950. augusztus 19-én ismét vonatra raktak minket. Ez volt életem legkeservesebb időszaka, mert a harminchat órás utazás alatt, a rekkenő forróságban majd megvesztünk a szomjúságtól. Az új helyen jó néhány rabbal találkoztam, akiket a Rajk- és a Mindszenty-perben ítéltek el, de itt őrizték a japán hadifoglyokat is. 1951-től az Urál hegységben dolgoztunk a vasútépítésen. Amikor láttuk az Európát és Ázsiát elválasztó határkövet, úgy éreztük, szinte otthon vagyunk.
Nagy István életében Sztálin halála hozta meg a változást. A kényszermunkára ítélt férfit 1953. május 8-án maga elé rendelte a tábor politikai tisztje, és közölte vele, hogy nemsokára hazamehet.
– Már azt furcsállottam, hogy amikor beléptem a szobába, kezet fogott velem. Leültetett, és azt mondta: nyugodjak meg, még néhány nap, és elindulok haza. Én pedig csak annyit válaszoltam, hogy ugyanezt mondták 1945. január 8-án is. Kedvesen bánt velem, ezért meg mertem kérdezni tőle: miként lehetséges, hogy a német foglyoknak rendszeresen érkezik otthonról csomag, mi, magyarok viszont soha nem kapunk semmit. Azt felelte, hogy a maguk vezetése, a Rákosi Mátyásék nem engedélyezték. De ez a tiszt nem hazudott, és május 15-én, a kétszázötven fogva tartott magyar közül ötvenen elindulhattunk hazafelé.
Az útközben a különböző lágerekből szabadultakkal gyarapodó csoport novemberben létpe át a magyar határt. Az elhurcoltakat Nyíregyházán szállásolták el, ide érkezett meg a magyar kormánybiztos, hogy elintézze az átadás-átvétel hivatalos formuláit.
– Maguk nagyot vétettek a demokrácia ellen, de a demokrácia megbocsát maguknak – ezekkel a kedves szavakkal bocsátott minket útra. Aznap este még ott maradtunk a táborban. Megkaptuk a vacsoránkat, nagy tányér babgulyást, aztán sírva hallgattuk, amint a Wembley-stadionban fölhangzik a magyar himnusz. Az a hat magyar gól volt a mi igazi fogadtatásunk. Másnap késő éjszaka érkeztem Tárnokra. Az állomáson találkoztam a kisebbik öcsémmel, de nem ismertem meg. Hiába, kilenc év nagy idő.