Vitéz László és a többiek

Ki ne emlékezne a hetvenes évek népszerű gyermekműsorára, a Zsebtévé adásaira és Hakapeszi Makira? A műsor állandó szereplője és egy korszak emblematikus figurája volt Kemény Henrik bábművész, aki a mai napig fellép – ha hívják. Ő Vitéz László és örök ellensége, Csokoládépofa is.

A neve életkortól függetlenül mosolyt csal mindenki arcára, generációk közti közös téma. Játéka – kortársai szerint is – még mindig tartogat meglepetést, nézői pedig, karonülőtől az aggastyánig, ugyanolyan csillogó szemmel figyelik sokadszorra látott darabjait. Két aktatáska, benne a már klasszikusnak számító szereplők és az összecsavart paraván: ebből születik a csoda estéről estére. Éppen a paraván összecsavarásánál tart. Szokás szerint egyedül végez mindent.
– Imént ért véget nagy sikerű előadása. Ma kevesebb gyerek volt itt, de a felnőttek éppolyan lelkesen figyelték a darabot. Hányadik generáció hallgatja?
– A harmadik. Már sok helyen fogadnak azzal: „Jaj de jó, Heni bácsi, hogy jön, hozom az unokámat, hogy ő is láthassa a gyerekkori élményemet.”
– Hogyan kezdődött, ön mióta foglalkozik ezzel?
– Hétéves korom óta, magam is a harmadik generációt képviselem. Nagyapa, aki ismert cirkuszos volt, kezdett el bábjátékokkal dolgozni. Annak idején a cirkuszszal telente elvonult „melegebb éghajlatra”, délre, és ott ismerte meg a vásározó bábjátékot. Szeretett kísérletezni, így aztán amikor kimaradt egy kötéltáncos- vagy erőművészszám, az általa készített marionettfigurákkal bábjátékot rögtönzött. Megkedvelte, így amikor közeledett az első világháború, és a gazdasági helyzet egyre romlott, már csak ezzel foglalkozott, mert ahogy mondta: a bábok nem kérnek kenyeret. Nagyapa kezdte, a papa folytatta, én pedig tőle vettem át, amikor a második világháború után többé nem tért vissza a frontról. A háború végeztével Matyi öcsémmel kettesben folytattuk a tradíciót. Amíg komoly beteg nem lett, együtt is dolgoztunk. Tavaly húsvét előtt ment el. Azóta egyedül dolgozom, és amíg élek, pontosabban amíg a karomat mozgatni tudom, játszani szeretnék. A színpadon szeretném befejezni. Azt hiszem, annál szebb dolog nincs, hogy ebben elmerülve, „finita la comedia” elmenni.
– Mi lett az egykori népligeti színházukkal?
– Most lesz 16 éve, hogy a Soros-alapítvány támogatásával újjáépítettük a papa régi tervei szerint. Beállítottuk az egykori színpadot, amelyet annak idején az utolsó szögig a két kezével épített, de sajnos nincs kihasználva, egyre jobban lepusztul, és amilyen züllött a világ, már négyszer betörtek, elvittek mindent, a nagyapa szerszámjait is.
– A gyerekkoromra visszaemlékezve, akkoriban Kemény Henrik neve ismertebb volt, mint sok népszerű színészé. Ma, talán a rendszerváltozás óta, mintha eltűnt volna. Kevesebbet szerepel?
– Igen, de ez pénzkérdés, amit sajnos csak a politikára tudok fogni. Mindenre van pénz, ahelyett hogy például mesekönyveket népszerűsítenének a gyermekeknek, ott van az a rengeteg prospektus, katalógus a semmiért. A gyerekszobákat pedig elárasztotta a Japánból, Amerikából importált rajzfilmek, videojátékok tömege. Néhányukat éppen erőszakosságuk miatt már több országban be is tiltották. Ezek pusztító, agresszív filmek, amelyek rombolják a gyermekek lelkivilágát! Mégis újra meg újra ezek kerülnek a piacra, nem a mesefilmek. Hát ilyeneken kell felnőniük?
– Az ön darabjai generációkat szórakoztattak. Hogyhogy erre most hirtelen kevesebb az igény?
– Nem az igény, a lehetőség kevesebb. Annak idején a legkisebb faluban is volt művelődési ház, de legalább egy pajta, ahol a különböző játékokat, ünnepségeket meg lehetett rendezni. Óvodákba is jártam, akkor még volt keretük erre. Ma még az útiköltséget se tudják kifizetni.
– A bábozás önöknél családi hagyomány, van-e, aki továbbviszi, van-e utód, szellemi örökös?
– A házasságom sajnos nem sikerült, nem született gyerekem. Az öcsém gyerekei, unokái nem foglalkoztak ezzel. Meg kell érteni, más világban nőttek fel. A tradíció, amely a mai napig általam él, ebben a formájában nem fog továbbmenni, mert ebbe bele kell születni. A családunk a kitalálástól a színpadra állításig, a bábok ruháján az utolsó öltésig mindent maga végzett. Édesanyám rengeteget kísérletezett, míg a ruhákat megvarrta, hiszen egy élettelen bábura egész más ruhát igazítani, mint egy emberre.
– Ma ki segíti, ki varrja a ruhákat?
– Amióta drága édesanyám elment, a ruhákat is én varrom. Sokszor elrontom, de addig próbálom, míg végre sikerül. A figurákat is addig gyúrom, amíg jók nem lesznek. Ez nem tömegmunka, mindenből csak egy készül.
– Hol játszik, van-e állandó helyszín?
– Sajnos nincsen, mindig ott lépek fel, ahová hívnak. Öt évvel ezelőttig volt egy Zsigulim, de mióta ellopták, már csak oda tudok menni, ahová visznek, de bárhova elmegyek nagyon szívesen, lehet az akár egy kis falu patakjának a partja, nem számít.
– Hogy telt az év vége? Sok fellépése volt az ünnepek alatt?
– Igen, felléptem a Bábszínházban, a Millenáris Parkban, de a szentendrei Cora áruházban is.
– Milyen gyakran jönnek a meghívások?
– Nagyobb ünnepek idején rengeteg előadásom van. Ameddig bírom, csinálom. Csak néha nagyon nehéz, főként, amióta szegény öcsém itt hagyott. Elvesztettem az édesanyámat, a húgomat, az öcsémet, most már teljesen egyedül vagyok.
– Hány éves is most?
– Fiatalodom, januárban leszek kéthetes. Azaz hetvenhét. Remélem, az előadásokon ezt nem érezni, a színpadon vagyok igazán otthon. Ott nem fáj semmi, nem gondolhatok semmi másra, csak az előadásra meg a közönségre, mert ő a legfontosabb, és persze mindent megérez.
– A közönség ma is olyan lelkes, mint régen volt? Hiszen a nézősereg aktivitásának kiemelt szerepe van az előadásban.
– A mai gyerekek sokkal jobban odafigyelnek mindenre. Kórusban kiabálnak, mert a bábra, arra nagyon reagálnak. Ha a figurával megszólítom, még a legcsintalanabb gyerek is odafigyel. A báb varázsa megfogja. Meglepő, hogy míg régen csak a felnőttek reagáltak a szójátékokra, ma már a gyerekek is értik.
– Hány állandó darabja és szereplője van?
– Nyolc darab, általában hat-hat szereplővel. A leghosszabb, komoly díszlettel és rengeteg szereplővel rendelkező előadás az Elátkozott malom.
– Merre járt a világban a műsorával?
– Játszottam például Münchenben, a Stadt Múzeum udvarán, ahol az előadás végén az igazgatónak átnyújtottam a magyar népi bábhős, Vitéz László figuráját a múzeum számára ajándékba. Meglepődött, ilyesmit arrafelé ritkán adnak ajándékba, de azóta ott látható egy külön vitrinben, a többi nemzeti bábhős, a francia, az osztrák, a német, az angol és az olasz között. Sokfelé jártam, Leningrádtól délre, egészen Bariig, széltében pedig Mexikótól Tajvanig. Mindenfelé találkoztam magyarokkal, ami úgy derült ki, hogy a műsor alatt nevettek a poénokon, sőt kezdtek rá válaszolni, végül már kórusban felelgettek. Hogy mekkora ereje van az előadásaimnak, arról talán annyit, hogy sokszor, amikor kinyitottam a paravánt, megkérdezték, mit akarok ezzel a kis vacakkal. Az első előadáson fél, a másodikon már telt ház volt, a harmadikon pedig már többen álltak. Az igazgató utána odajött és közölte, nem hitte volna, hogy ilyen egyszerű felszereléssel ekkora sikert aratok, ott ők hozzá vannak szokva a speciális technikához.
– Mi volt a legnagyobb sikere?
– Talán az, hogy játszhattam Londonban az angol bábfigura, Mr. Punch születésének 325. évfordulóján. Mivel a szöveget nem értették, a műsort úgy állítottam össze, hogy minél kevesebb legyen benne. Ekkor jöttem rá, hogy ezzel a formával bárhová a világon elmehetek, hiszen így a játékon van a hangsúly, amit pedig mindenütt megértenek. Külföldön egyébként is alkalmazkodom a közönség reagálásához. A jeleneteket, amit nem élveznek – ezt nagyon érezni lehet –, legközelebb kihagyom, lerövidítem, aminek viszont sikere van, meg is ismétlem.
– Mi volt a legnagyobb elismerés az ön számára, mire a legbüszkébb?
– Olaszországban egyedüli külföldiként megkaptam a legmagasabb szakmai elismerést, az Arany Szirén díjat, de a washingtoni UNIMA (Bábjátékosok Világszövetsége) is dísztaggá választott. Sok hazai kitüntetésem is van, a hetvenedik születésnapomra a Köztársasági Érdemrend kis- és középkeresztjét is megkaptam, de van furcsa történetem is. Ötvenkettőben államosították a Városligetet, felszámolták a Népligetet is, ahol addig dolgoztunk, szétverték a bódékat, nekünk is menni kellet. Mint rabló-kapitalista-kizsákmányolóknak betiltották a bábjátékot, kitekerve ezzel a nyakunkat, rá egy évre pedig ugyanazért kitüntettek. Ezt ma sem értem! Amikor betiltották a Vitéz Lászlót, azt mondták, játsszak inkább Traktor Ferkét meg Okos Katát. Kérdem én, hol vannak ma ezek, míg Vitéz László ma is népszerű. Voltam olyan helyen, ahol még a nagypapa előadására is emlékeztek. Ezért folytatom én, ameddig csak lehet.