A csángók és a csángókérdés

A csángókérdést nem a csángók gerjesztették és gerjesztik. Történelmi sorsukat és nevüket sem maguk választották. Ez a kezdetben önrendelkezés nélküli magyar népcsoport kitelepítettekből, kivándorlókból, menekültekből állt össze. Mai környezetükben először az Aranybullát megalkotó II. Endre 1234-es királyi rendelete említi őket. Kényszerű vándorlásukhoz, csatangolásukhoz kötődő nevüket pedig bizony lenéző gúny ragasztotta rájuk. A csángók mégis gyökeret eresztettek, faluközösségekbe szerveződtek, sajátságos önfenntartó kultúrával és emberi méltósággal tették dolgukat.
Tennék mindig is, ha a csángó világból mások nem kerekítettek volna csángókérdést. A csángó világot a térség természetes társadalmi és gazdasági együttélése alakíthatná. A csángókérdésben azonban mindenütt és mindenkor dönteni kell, ha már felvetik. Természetellenes állapot uralkodott el ezzel. Nem a csángó világ hordja ki a belső kérdéseket, hanem a kívül keletkezett csángókérdés hat a csángó világra.
Ha itt csángókérdésről beszélünk, persze nem nép- vagy művelődéstörténeti vitára gondolunk. A csángókérdés esetünkben politikai kérdésként jelentkezett és jelentkezik. Nagyjából 1880 óta tart ez így. Egyik meghatározó forrását a jeles kutató, Pozsony Ferenc mostani közlésében és fordításában ismerhetjük. Ezt a nyílt levelet egy román szerző intézte a korabeli illetékes román miniszterhez, a szamosújvári Amicul Familiei lap 1880. április 2-i számában. A csángókérdés politikai fordulatainak sorát kétségtelenül ezek az érvek és kezdeményezések indították el.
Szerzőnk, Ploescu Ioanu a magyar nyelv szerepéről és elfojtásáról elmélkedik: „Moldova két legnagyobb és legszebb megyéjében, Bákóban és Románban a földműves lakosság, amely a legtöbb helyen kis birtokkal rendelkező parasztság, csak magyarul beszél. Amikor beérkezel falvaikba, még rosszabb helyzetet találsz, mint Magyarországon. Tolmáccsal kell menned, hiszen ezek az asszonyok és gyermekek még jó reggelt sem tudnak románul köszönni. Ez a helyzet a mi vezetőink megbocsáthatatlan bűnének számít, akik sosem foglalkoztak ezeknek a parasztoknak az elrománosításával, és így Moldva szívében egy olyan kétszázezer lelket számláló népesség él, amely tőlünk idegen nyelvében és vallásában. Nicolae Cretiulescu kultusz- és közigazgatási miniszter úr, érd el azt, hogy ez a falusi népesség legyen velünk egy nyelvében és szívében, mivel ebben a megoldásban rejlik az ország sorsa. Éppen ezért románosítsd el ezeket a csángókat, szabadítsd meg őket attól a csúf elnevezéstől is, amelyet ők maguk sem akarnak viselni, és így örök hálánkban lesz részed. E cél érdekében a következő intézkedéseket kell foganatosítani: iskolát kell létesíteni minden magyar helységben, még a legeldugottabb völgyekben is. A gyermekeket akár végrehajtó segítségével iskolába kell járatni télen és nyáron, különösen a lányokat, akikből majd anyák lesznek, és gyermekeiket románul fogják nevelni. Másodsorban pedig a templomaikba erdélyi román közösségekből származó papokat kell hozni, akik románul prédikáljanak és olvassanak fel nekik…”
Moldvában vagyunk tehát, 1880 tavaszán. Ez a román fejedelemség 1862-ben egyesült a másik román fejedelemséggel, Havasalfölddel. Az új állam 1877-ben felszabadult a török uralom alól. Románia ezek után független királyságként tehette és tette első lépéseit az akkor már évtizedes bolgár, magyar, orosz hatalmak gyűrűjében. Elmaradottságából és gyengeségéből általános gyarapodással akart kiemelkedni – terület, népesség, nemzeti egységesülés tekintetében is. Későbbi terjeszkedési, népesedési, beolvasztási, nagynemzeti politikája innen ered.
Nem feledhetjük, hogy ezeket a törekvéseket az európai nemzetállamok kibontakozása, versengése és küzdelme keretezte. Nemzetállami kihívást a csángókérdésben is nemzetállami válasz követett. Magyarország már 1883-ban gondolt akár a csángók hazatelepítésére is. Kormánybiztos foglalkozott a megoldással. Előbb ezer, majd háromezer csángónak ígértek új életet a régi hazában. Ez a politikai döntés sem fért össze azonban a természetes közösségi létmóddal és magatartással. A hazatelepítés kísérlete húsz év alatt visszatelepüléssel és újabb szétszóródással ért véget.
Minderről akkor már, az első világháború közelében csángókérdésként vitatkozott a széles hazai és kelet-közép-európai közvélemény. A csángók persze nemigen hallottak nemzetállamról, nemzetállami igazságról, nemzetállami küzdelemről. Nemzeti azonosságukat főleg a faluközösségek hagyományozási rendjében és a magyar nyelvű római katolikus hitéletben fejezték ki. Csak hát a nagyromán nemzetpolitika is épített erre. Románia többségi román nyelvű görög katolikus és kisebbségi magyar nyelvű római katolikus egyházainak viszonyában 1880 után érvényesülni kezdett az erőfölény. Ez a fölény különös áttétellel érvényesült. A csángó faluközösségekbe a római katolikus egyház annyiban tarthatta meg intézményeit, amennyiben visszavonult a magyar nyelvű hitélettől. A maradás vagy a kiszorulás a magyarnyelv-használaton múlott. Ezt a választási kényszert is a csángók magyarsága bánta és bánja.
Sok víz lefolyt azóta a Pruton és a Szereten, a Dunán és a Tiszán. Magyarország és Románia is végigjárta az első és a második világháború, Trianon és a kommunista gyarmatosítás kanyargós útját. A csángók azonban változatlanul a csángókérdés fogságában küszködnek. Emberi méltóságukat és nemzeti önazonosságukat külső kényszer és belső bizonytalanság támadja, sorvasztja. Tudnának ők szabadon élni és dolgozni. Hétköznap és ünnepnap azonban kusza, rejtelmes és fenyegető viszonyokba ütköznek. Hovatartozásuk önképe is ezt tükrözi. Tartózkodva és tétovázva egyszer-egyszer csángónak, magyarnak, románnak, magyar-csángónak, román-csángónak, székelynek, katolikusnak, moldvainak vallják magukat. A lélek szorongása szólal meg ebben. A csángókérdés iszonyatos nyomot hagyott a csángó világon.
Magyarország a kedvezménytörvénnyel 2002-től esélyt nyitott a természetes közösségi életfolyamat feltámadásának. Ez az új keletű és egyoldalú tett azonban nem ellensúlyozhatja a megkövült kényszerállapotot. Elérkezett az ideje, hogy az egységesülő európai jogrend szabadítsa ki a csángókat a csángókérdés kalodájából. A csángók nem arra várnak, hogy kívülről mások törődjenek velük. Azt szeretnék, ha saját akaratuk szerint magukkal törődhetnének.

A szerző az Erdélyi Szövetség elnöke