Amikor összedőlt a Brazovics-ház...

A dobozba zárt, elrejtett és elveszített filmek nagyasszonya. Ami életművéből mégis látható, mint például az 1982-ben forgatott Pócspetri nemrégiben az egyik közszolgálati televízióban, a Hagyd beszélni a Kutruczot!, a Rejtőzködő történelem című retrospektív vetítéssorozat programjában, tavaly októberben (a Brezsnyev temetését rögzítő szalagra vették föl valamely szuperskótok, és a kommunizmus anatómiáját ábrázoló film képsorai közül bizony elő-előkerült az Ember Judit életművébe sehogyan sem illő, álságos pompa és zsarnoksiratás), fogva tartja az embereket. Öregeket, fiatalokat egyaránt. Mindig is fogva tartották. Ezért voltak oly népszerűek munkáinak zártkörű vetítései a 70-es, 80-as években. Megtudhatta belőlük az ember, hol is él valójában. Az 1935-ben Abádszalókon született Ember Judit munkásságát a 33. magyar filmszemlén életműdíjjal jutalmazták.
Huszonnyolc filmjét sorolja fel minden filmlexikon. Az 1964-ben forgatott Húsz év múltán című vizsgafilmje az első, az 1999-es A misszió az utolsó a sorban. Volt olyan idő, amikor minden évben dolgozhatott, és volt, amikor esztendők maradtak ki alkotói életéből. De akár így, akár úgy fordult a sora, úgyszólván mindig „ügy” lett Ember Judit munkáiból.
– Provokatív, „balhés” rendezőnek tartja magát?
– Egyszer-kétszer rossz fát tettem a tűzre, csakugyan. De a főiskolán, a Herskó-osztályban azt tanultuk, az adott ismeretanyag birtokában mindig igazat kell mondanunk. Amikor a pályára léptem, megjelent egy hatalmas vitaindító cikk, amely bennünket, akik csapatosan kezdtünk el dokumentumfilmet készíteni, a valóságot firtatni, igen erősen foglalkoztatott. Mit akartok ti, ifjú dokumentaristák, szegezte nekünk a kérdést az az írás, hisz Arany János is megírta már, nem a valót, hanem annak égi mását kell megmutatniuk a művészeteknek?! Én meg erre – természetesen csak magamban – azt válaszoltam, hogy a világ égi másának megmutatása a játékfilmesek lehetősége, a dokumentumfilm a valóság pokolbéli másának bemutatására vállalkozzék. A dokumentumfilm sosem apológia, ezt uraknak és elvtársaknak egyaránt tudomásul kell venniük.
– A feltűnően csinos vidéki úrilány, tanári diplomával a retiküljében, másra sem vágyott, mint pokolra szállni a 60-as évek Magyarországán? Odatelepedni gyűrött arcú, keserű szavú parasztemberek mellé, és venni, csak venni (16-os filmre) felszakadó panaszaikat, fájdalmas és titkolt emlékeiket?
– A vidéki zsidó úrilány azt tanulta, hogy a XIX. századi Magyarországon a jobbágyemancipáció és a zsidó emancipáció egyszerre indult el. Ismerős világba mentem, valahányszor falusi emberek között forgattam. De Herskó tanár úrnak egyébként is az volt az elve: tanulja meg a főiskolás, hogy hol él, és hogy hol lakik a magyarok istene. Először néma dokumentumfilmeket kellett csinálnunk, aztán hangosakat. Én pedig – noha már az első filmjeim is telve vannak játékfilmelemekkel – életre szólóan beleszerettem a dokumentumfilm műfajába. A valóság fantasztikus dramaturgiájába, amit kitalálni s felülmúlni lehetetlen.
– Kiállt valaki a zűrök idején a rendező mellett? Vagy csöndes kárörömmel mosolygott a filmes szakma a megleckéztetett alkotó háta mögött?
– Amikor „összedőlt a Brazovics-ház”, olyan szépeket mondtak a kollégáim, Kardos Ferenc, Kézdi-Kovács Zsolt például, hogy meg kellett csípnem magamat: élek még, vagy a temetésemen hangzanak fel e dicsérő szavak? Megcsináltad azt a filmet, mondták, amihez nekünk nem volt bátorságunk. Nincs az a csillaghullás, kitüntetéseső, amely egyetlen ilyen mondatnál többet érne. De nemcsak a szakma tüntetett ki a szeretetével, sokan szerettek jönni az én zugvetítéseimre. Másokéra is. Sose felejtem el azt a jól öltözött hölgyet – elvtársnő volt vagy úriasszony, mindegy ma már –, aki a Gulyás testvérpár filmjének vetítésén sírva fakadt, és azt zokogta, ő nem tudta, hogy Magyarországon van még szegénység. Közösen biztattuk, tessék fölülni a 3-as villamosra, és továbbutazni a Marx térnél…
– És nevesíthetők a cenzorok is? Akik az elkészült filmek adatlapjait kitöltötték, feltüntetve, hogy forgalmazhatók-e idehaza és külföldön, széles vagy szűk körben, vagy egyáltalán nem vetíthetők? Akik a hallgatókat, Ember Juditot is, el akarták távolítani a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról?
– Sosem láttam azokat a cenzúralapokat, amelyeket a filmjeimről kiállítottak. A létezésükről rendszerint akkor értesültem, amikor újabb botrányos filmem idején a skandalózus mű enyhébb elbírálásban részesült. A főiskolán? Ha Herskó János nem kapott volna el több alkalommal is, kiröpítettek volna engem is. Nagyon nagy rendező mondta azt, amikor özvegy Révai Józsefné minisztériumi főosztályvezető engedélyével (!) elmentem forgatni a hivatalosságok által a legjobb állami nevelőintézetnek tartott hűvösvölgyi „kóterbe”, a kész munkámmal vizsgáztam, hogy maga hülye, maga hazudik. Herskó azonban leintette: Félix, ez a nő ott volt, te nem voltál ott, hallgassuk végig… Ez a filmem egyébként, az 1966-ban készült Nyáron nyaralok, télen telelek, amely Milne és Karinthy Frigyes Micimackójától kölcsönözte a címét, azt is fényesen igazolta számomra, hogy a dokumentumfilm nemcsak a valóságot, de magát a rendezőt is dokumentálja, még akkor is, ha tilalmak között dolgozik. Én nem a hűvösvölgyi nevelőintézetben akartam az állami nevelőintézetekről filmet forgatni, hanem ahol szörnyű kegyetlenségekről suttogtak, de ott nem engedték. Aztán az úgynevezett problémamentes területen is megtaláltam az intézetben nevelkedő gyermekek sok szomorúságát… Csak ki kell várni, amíg megmutatja magát a valóságnak az a szelete, amelyről beszélni akarok. Mert a lényeg akkor is felfedi magát, az igazság akkor is kibukik, ha szépen csomagolják.
Sok fontos részletet „várt ki” a közelmúlt magyar históriájából is, olyan jellemző részleteket, amelyek Ember Judit filmjei nélkül talán örökre eltűntek volna az utókor ismeretvilágából. Talán még a történészekéből is. Igazságot szolgáltatott – a jog asztalánál is – a rendőrgyilkosnak kikiáltott szerencsétlen falu, Pócspetri népének, feltárta – még a rendszerváltozást megelőző években – Nagy Imre elhurcoltatásának és snagovi rabságának igaz történetét, filmre vette exhumálásának drámai folyamatát, tisztába tette a róla gyártott titkos jelentések zavaros históriáját… Ha valaki, Ember Judit elmondhatja, hogy nem fecsérelte hiábavalóságokra a képességeit, lehetőségeit meg a filmes matériát. Nem lett gazdag ember, közismert médiaszemélyiség, de bizonyára jó érzéssel tölti el a hétköznapokon is, és nem csak az olyan ritka ünnepi percekben, mint az életműdíj átvétele, hogy „megcselekedte, amit megkövetelt a haza”. Vagy amit meg sem követelt…
– Ha újra kezdhetné az alkotói éveit, jelentkezne megint a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, amely ma már nem is főiskola, hanem egyetem? Minden úgy történne, mint 1964-ben? És dokumentumfilmeket rendezne, harmincat legalább?
– Ó, dehogy! Bankfiúnak állanék.