„Átmeneti” dezinfláció átmeneti gazdaságban

Végre egybecsengenek a kormányzati és a független elemzői előrejelzések azt illetően, hogy az infláció üteme jelentős mértékben csökkenhet. Ezt a várakozást éppen a napokban erősítette meg a KSH által 2002 januárjában bekövetkezett drágulásról kiadott jelentés is. Az a tény, hogy 2002 végére a fogyasztói áremelkedés 5 százalék közelébe (esetleg még ezen mérték alá), éves átlagban pedig 6 százalék alá kerül, olyan változás, amely mindenképpen bizakodásra adhat okot. Az 1998 szeptemberétől 2001 szeptemberéig tartó „hosszú három év” után a 10s zázalék körül „beragadt” infláció végre elindult lefelé. Végre újra van a remény arra, hogy belátható idő (3–5 év alatt) eljuthatunk a nyugat-európai mércével mért árstabilitás (0–2százalékos éves átlagos infláció) közelébe.
A három éven keresztül makacsul 10 százalék körüli infláció irányváltását azonban nem a csoda, nem is csupán a kitartó dezinflációs gazdaságpolitika alapozta meg, hanem a világgazdaságban 2001 első negyedévétől eluralkodó recessziós hangulatnak és az ezzel együtt járó áresésnek az akadálytalan, sőt a megváltozott árfolyam-mechanizmus által felerősített beáramlása. Érdemes elgondolkodni, hogy az infláció erőteljes csökkenésére milyen tényezők hatottak, mennyire számolhatunk ezek tartósságával.

A hazai inflációs trendváltás öt tényezőre vezethető vissza:

– az importált infláció fokozatosan és 2001 második negyedévében drámaian csökkenő mértékére (ld. brenti olajárak);
– a 2001. májusi árfolyamsáv-szélesítés, majd a 2001. augusztus 1-jei árfolyammechanizmus-váltás utáni forint/euró árfolyamváltozásra (a forint erőteljes reálfelértékelődésére);
– az élelmiszerárak tavalyinál lényegesen alacsonyabb emelkedési ütemére;
– a csökkenő kapacitáskihasználás miatti kiélezett versenyre;
– a hatóságilag ellenőrizhető árkiigazító törekvéseknek a hatósági eszközökkel (jövőre torlódó) történő elfojtására;
Ha ezt az öt tényezőt szemügyre vesszük, akkor mindössze egyetlen tényező hatását tekinthetjük tartósnak: a forint akadálytalan reálfelértékelődését a hazai infláció csökkentésére felhasználó új árfolyam-mechanizmust. Most nincs idő és mód arról hosszasan értekezni, hogy a inflációs célkitűzés rendszere és a széles árfolyamsáv mennyire látszik kiforrottnak és alkalmasnak egy átmeneti, szerkezeti jellegzetességeit tekintve még mindig képlékenynek mondható gazdaságban. Elégedjék meg most az olvasó csupán annyival, hogy nyilván nem ez lesz a monetáris hatóság által alkalmazott utolsó mechanizmus, amíg a forintot az euróig elkormányozza.
Visszatérve az infláció mértékének csökkenését eredményező többi tényezőre: magától értetődő, hogy az élelmiszerárak alakulása meglehetősen bizonytalan, hiszen nem lehet számítani arra, hogy a növénytermesztés kedvezőbb hozamai és javuló értékesítési lehetőségei mindig is ellensúlyozni tudják az állattenyésztés romló jövedelmezőségét. A mezőgazdaság két fő alágazatában kialakuló ellentétes irányú ármozgások végül is a belső kereslet (fogyasztás) viszonylag magas szintje ellenére sem ösztökélték az élelmiszerárak 2000-hez hasonló mértékű (20 százalék fölötti) emelkedését. Ennek megismétlődésére már csak azért sem lehet számítani, mert éppen a hazai mezőgazdaságot sújtották a leginkább a bérköltséget növelő erőszakolt minimálbéremelés terhei, illetve az európai mezőgazdaságot a kedvezőtlen időjárási körülmények.
Az is előrelátható, hogy az importált infláció szintje inkább emelkedő, mintsem csökkenő mértékű lesz. Ezt jelzi az euróra való átállás következményeként enyhén növekedő januári német, osztrák, francia áremelkedés. Az euróra történő áttérés nyilván ösztönzi az egyes országok áruinak árarányai közötti eltérés kiegyenlítődését, ami szintén enyhén növeli az infláció ütemét. Az importált infláció mértékének emelkedéséhez vezet a világgazdasági növekedési kilátások javulása is, ami már az idén a második félévtől hozzájárulhat a nyugat-európai inflációs mérték emelkedéséhez és az instabil szezonalitású áruk gyorsuló árnövekedéséhez (ld. a kőolaj várható átlagos 23–25 dolláros hordónkénti árszintje).
Ahogyan a világgazdaságban és ennek nyomán Nyugat Európában megváltoznak a növekedésre vonatkozó várakozások, úgy nyilván javulnak a hazai kilátások is; ez pedig megkönynyítheti a keresletélénkülést és az áremelési törekvések érvényesíthetőségét. Végül az is nyilvánvaló, hogy az áremelési törekvések mesterséges, hazai hatóságok általi elfojtása, illetve az árarányok indokolt kiigazításának halasztgatása (ld. energiahordozó-árak, energiaárak) sem tartható fenn a végtelenségig, ami nyilván hozzájárul az árszínvonal növekedéséhez.
Nem felejtkezhetünk meg arról sem, hogy az árfolyam-mechanizmus legkedvezőbb pillanatot (2000. május–június) elmulasztó változtatása nyilvánvalóan növekedési áldozattal járt, de ezt a hatást tovább rontotta az, hogy az inflációs trend megtörésére kizárólag az árfolyampolitika szolgált eszközül. A választások időszakának hangulatát tükröző expanzív költségvetési és jövedelempolitika jottányit sem segítette az antiinflációs politikát. Márpedig előre kiszámítható, hogy a jövedelemeik folyamatos megcsappanását érzékelő exportőrök és reakcióik nyomán csökkenő ütemben növekvő export és gazdasági növekedés végül józanabb, kevésbé egyoldalú politikára kényszeríti majd a kormányzatot. Várható, hogy a legkevésbé fájdalmas eszközt választja majd, amely nem más, mint a jövedelmek elinflálása. (Ld. a „meglepetés infláció” eszközének tudatos alkalmazása 2000-ben és 2001-ben).
A 2001 augusztusától kibontakozó dezinfláció az előző tényezők fényében korántsem tekinthető „automatikusan”, önműködően folytatódónak. Éppen ellenkezőleg: arra kell számítani, hogy megfelelő irányú és célzott beavatkozások nélkül a fogyasztói áremelkedés üteme legjobb esetben is „beragad” az 5,5–7 százalékos szinten. Nyilván ez sem tekinthető sorscsapásnak, de a gazdaság versenyképességének az erősítését, a befektetési kedv fenntartását és a kockázatok mérsékelhetőségét, a háztartások stabil fogyasztóképességét és a megtakarítási hajlandóságot az szolgálná, ha határozott és egyértelmű, de kellően megfontolt és összehangolt inflációellenes gazdaságpolitikai vonalvezetésre látnánk jeleket.
A szerző a Pénzügykutató Részvénytársaság igazgatója