Az álszentség diadala

Nagy dolog, hogy az olimpia eszmei háttere olyan erős, hogy árnyékában magától értetődik az álszentség. Olyannyira kézenfekvők, stabil hagyományokon alapulnak az ötkarikás szlogenek, hogy akkor is benne maradnak a köztudatban, amikor fityet hánynak rájuk, vagy éppen fölöslegesen ráncigálják elő őket.
Az oroszok például a sífutás előtt egyszerűen hazazavarták az északi összetettben nevezett olimpikonjaikat, mondván, olyan gyatrán teljesítettek az ugrásban, hogy fölösleges folytatniuk a versenyt. Hogy a kilencedik hely mennyire kudarc, az nézőpont kérdése, ám a büntetés enyhén szólva is dacol a részvételről megfogalmazott csodaszép coubertini gondolattal, főként, hogy az indoklás szerint egyszerűen nem akartak több pénzt és időt fecsérelni rájuk.
A pénzzel, a támogatással függ össze Kjetil-Andre Aamodt esete is. A kétszeres norvég olimpiai bajnok sízőt győzelme alkalmából újsághirdetésben köszöntötte az a cég, amelyik sportszerekkel segíti őt. A norvég csapat elöljárói és maga Aamondt nem győz mentegetőzni az egyébként nemes támogatói gesztus miatt, mániákusan azt hajtogatják, hogy nem volt tudomásuk a hirdetésről. A hírek szerint mentegetőzésük hatásos, így múlóban a veszély, hogy a síelőt megfosztják bajnoki címétől. Kétségtelen, a reklámszabályzat egyértelműen tiltja, hogy a versenyek alatt olimpikonok hirdetésekben szerepeljenek, ám esetünkben egyszerűen nevetséges még a büntetés gondolata is.
Mert ugyebár egyrészt az olimpiai diadal volt a megjelentetés alapja, másrészt pedig Aamodt sikereiben – ha tetszik, ha nem – főszerepe van a sportszergyártónak is.
Mindig gyanús, amikor az ember szolgálja a szabályt, s nem megfordítva.