Ázsiai déja vu

A kis kérdés Tajvan, a nagy a világ – hangzott Mao Ce-tungnak, a Kínai Kommunista Párt vezetőjének 1972-ben Richard Nixonhoz, az Egyesült Államok elnökéhez intézett egyik első mondata. Nincs kizárva, hogy ez a mondat – ilyen vagy ehhez nagyon hasonló formában – George W. Bush mostani kínai látogatásán is elhangzik majd, hiszen az elnöki vizit tervezett témái között a terrorellenes fellépés, az amerikai rakétaelhárító rendszerek és az emberi jogok helyzete mellett, várhatóan Tajvanról is szó esik majd.
Napra pontosan harminc esztendeje, hogy Richard Nixon – az amerikai elnökök közül elsőként – a „vörös Kínába” látogatott. Áttörés volt ez a javából, amelyet a kölcsönös érdekek találkozása s nem utolsósorban Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó titkos tárgyalásai előztek meg. A hétnapos, akkoriban szenzációszámba menő egyeztetésnek az úgynevezett sanghaji kommüniké lett az eredménye, amely az elkövetkezendő évtizedre gyakorlatilag kijelölte az amerikai–kínai viszony paramétereit. A tárgyaló felek ugyanis hallgatólagosan szövetséget kötöttek a szovjet terjeszkedés ellen: leszögezték, hogy egyikük sem törekszik „hegemóniára” az ázsai–csendes-óceáni térségben, és ellenzik bármely más ország ez irányú törekvéseit.
A közlemény megfogalmazásának szándékos kétértelműsége azonban az egyik legfontosabb kérdést, nevezetesen Tajvan státusát függőben hagyta. Az amerikaiak tulajdonképpen úgy foglaltak állást, hogy nem kötelezték el magukat egyik fél oldalán sem. A dokumentumban Washington elismerte: a Tajvani-szoros mindkét oldalának lakói úgy tartják, hogy csak egy Kína van és Tajvan annak részét képezi. Ám hogy melyik Kína törvényes kormánya, arról már nem szólt a fáma. Nyilván nem véletlenül. Így a Sanghajban harminc évvel ezelőtt aláírt közleményt mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, Tajvan ügye pedig mindmáig megoldatlan maradt.
A vitatott sziget minden bizonnyal George W. Bush mostani látogatásán is szóba kerül. Az amerikai elnök a japán parlamentben tartott beszédében kifejtette, hogy „Amerika emlékezni fog a tajvani népet érintő elkötelezettségére”. Hozzátette azonban azt is, hogy Pekinggel is igyekszik majd közös nevezőt keresni.
Jóllehet, a harminc évvel ezelőtti állapotokhoz képest alaposan megváltoztak a viszonyok, és – tegyük hozzá – a szereplők sem a régiek már, párhuzamokat azonban lehet és talán érdemes is vonni. Kína – főként a szeptember 11-i események óta – az Egyesült Államok szövetségese, a terrorellenes koalíció oszlopos tagja. (Az már más kérdés, hogy Peking – akárcsak a többiek – a terrorellenes harcot saját önös érdekei kiaknázására, nevezetesen az ujgurok elnyomására használja.) Az ideológia a kétoldalú kapcsolatokban sem most, sem Nixon látogatásakor nem játszott különösebb szerepet – a gyakorlati, geopolitikai szempontok mindennél előbbre valóbbak voltak és ma is azok. Talán ezért is van az, hogy Peking a terrorellenes közös harc eszmeiségén túllépve meglehetősen nehezményezi a mind tekintélyesebb amerikai katonai jelenlétet Közép-Ázsiában.
A tisztázandó kérdések tehát sokasodnak, ám ezek megválaszolására Bush mostani pekingi útja nagy valószínűséggel nem ad keretet. Kína a „kis kérdésekben” még mindig hajthatatlan, a „nagyobbakban” viszont talán kész újabb megegyezésekre…