Egy pökhendi német a „pompás Pannóniáról”

Átvonult Magyarországon 1147-ben III. Konrád német–római császár kereszteshadak élén. Kíséretében ott volt Babenberg Ottó freisingi író és püspök is, IV. Lipót osztrák őrgróf fia. A püspök könyvet írt Barbarossa Frigyes császár tiszteletére, melyben „pannóniai utazásáról” is beszámol.
Élénk színekkel ecseteli a táj szépségét és gazdagságát, hogy aztán a lakosságról szólva annál feketébb képet fessen. „A tartomány, amelyet a régiek Pannoniának neveztek, s amelyet jeles folyók és vizek öntöznek, erdőkben igen gazdag. Erdei telve mindenféle vadakkal, s felületének szépsége épp olyan, mint amilyen a föld termékenysége, hogy mintegy az Isten paradicsomának, avagy a pompás Egyiptomnak látszik lenni. A természet ugyan, amint mondám, igen szép külsővel áldotta meg, ám a barbár nép mégis kevés kőépítménnyel és házzal díszeskedik…”
Ezután az utazó meglehetősen tudálékos és nehezen minősíthető fejtegetésekbe kezd. Elmondja, hogy Magyarországot az „Appenninek környezik”, korábban a rabló hunok éltek itt, akik „varázslók és tisztátalan szellemek frigyéből származtak”, később a „nyers és tisztátalan hússal táplálkozó avarok” pusztítottak errefelé, végül pedig e pompás Pannóniában „a Scythiából kiköltözködő magyarok” ütöttek tanyát, akik mind a mai napig itt élnek.
Mint a fentiekből is látható, Babenberg Ottó nem tartozik a keleti népek híveinek táborába, hiszen mindent és mindenkit leszól, aki másképp beszélt, mint ő, holott hunokkal vagy épp avarokkal aligha találkozhatott. Ami a rólunk, magyarokról alkotott véleményét illeti, az sem éppen barátságos. Szerinte „a magyarok ábrázata rút, szemük mélyen ülő, alacsony termetűek, szokásaikat és nyelvüket illetően egyaránt barbárok és vadak, úgyhogy joggal hibáztatható a végzet vagy inkább csodálandó az isten tévedése, amely ezt a gyönyörűséges országot nekik adta…”
Nem tisztem a pökhendi püspök mellé védőügyvédül szegődni, de mentségére el kell mondanom, hogy amit mondott, a középkorban mondta, amikor általános szemlélet volt lebarbározni mindent és mindenkit, aki másképpen öltözködött és beszélt, mint mi. (A görög barbár szó egyébként annyit tesz, dadogó, és azokat illették vele a görögök, aki a nyelvüket nem értette, vagy törve beszélte. Ugyanennek a szemléletnek a szülötte a mi nyelvünkbe szláv közvetítéssel került „német” szó is, ami azokra az emberekre vonatkozott, akik az orosz szóra azt felelték: nyema, vagyis nem értették ezt a nekik ismeretlen nyelvet.) Ellenben már a felvilágosodás írója, Montesquieu is kifigurázta azokat a honfitársait, akik csak azért fitymálnak le egy-egy nem franciát, mert nem érti a nyelvüket, ami pedig „tudvalevően a kultúremberek nyelve”.
Ezután Ottó püspök elmondja rólunk, magyarokról, hogy „abban a görögök megfontoltságát utánozzák, hogy semmiféle nagy dologba nem kezdenek gyakori és hosszas tanácskozás nélkül. Mivel a falvakban és helységekben igen silány, azaz csak nádból, ritkán fából és még ritkábban kőből való házaik vannak, azért az egész nyári és őszi időben sátrakban laknak. Amikor királyuk udvarában összejönnek, az előkelőbbek közül némelyek széket visznek magukkal…”
Végül arról is beszámol, hogy a magyar hadak – amelyeknek külsejét, fegyverzetét és harci fegyelmét egyaránt leszólja – hogyan verték tönkre az 1146. szeptemberi Lajta menti csatában az övéit. A gondolatban rejlő ellentmondás csöppet sem zavarja. Végül azért fohászkodik, hogy bálványa, a rőtszakállú császár mielőbb álljon bosszút a vereségért a magyarokon!