Gyöngyösi István lantja és a Murányi Vénus

KOPOGTATÓ
Irodalmi közvéleményünk a XVIII–XIX. század fordulójáig Gyöngyösi Istvánt tartotta költészetünk legnagyobb barokk mesterének. Gvadányi József elragadtatottan áradozik képei szépségéről. Kazinczy azonban szkeptikusabb, és leírja híres-hírhedt sorát: „Murán – rotyog-kotyog-potyog-szotyog”, amivel Gyöngyösi kissé monoton verselését figurázza ki.
Tény, hogy a költő – miként a XVII. század legtöbb verselője – a „magyar alexandrint” használta, azt a négysoros, tizenkét szótagú strófákból épülő és a sorok végét négyszeres rímekkel összecsendítő versformát, mely a XVIII. század végéig egyeduralkodó irodalmunkban, s melyet később Arany János „modernizált” a Toldiban, ahol a rímek már nem négyes fürtökben, hanem elegáns párokban követik egymást.
Az is tény, hogy a nemzeti heroizmus korának jobban imponált a szoborszerű nagyúr, Zrínyi Miklós, akinek alakja rávetette árnyékát Gyöngyösi Istvánra. A Murányi Vénus költője nem volt akkora egyéniség, mint a Szigeti veszedelemé, de költőként nem marad mögötte. Nem árt eltűnődni Weöres Sándor mondatán, miszerint: „Zrínyi nagyobb egyéniség, mint amekkora költő”. Gyöngyösinél a dolog fordítva áll.
Nem szerencsés persze a két nagy poétát egymással szembeállítani, hiszen a szemléletmódjuk alapvetően különbözik. Más a színviláguk, a hangjuk tónusa. Zenei nyelven szólva: Zrínyi Miklós a dúr hangnemet, Gyöngyösi a mollt kultiválja. Egyik oldalon harci kürtök harsannak, a másikon lant peng.
Gyöngyösi legismertebb verse, a Márssal társolkodó Murányi Vénus Szécsi Mária és Wesselényi Ferenc házasságát, illetve a bevehetetlen Murányi vár „megvételét” mondja el. A mű címét sokáig „társalkodónak” mondták, holott a „társolkodó” a helyes szóalak, hisz nem társalgásról, csevegésről, hanem társulásról, szövetkezésről esik benne szó.
A vers legfőbb érdeme hajlékony, természeti képekben gazdag nyelvezete. A természeti kép Gyöngyösinél mindig hasonlat, ami a szereplők hangulatának festésére szolgál. A szerelem például olyan, mint a kert, de olyan a magány is, ám e két kert alapvetően más. Egyikben: „Hervadatlan szép fák ágakat terjesztik, / S kedves zöldségeket árnyékkal eresztik, / Kik közt az madarak szíveket gerjesztik, / S gyenge ajakokat zengésre eresztik.” Bezzeg a másik kert: „Ezt minden szögletin setét homály fogta, / Nyár kegyességétűl az tél megfosztotta, / Hideg fergetegre s záporra osztotta, / Száraz faágakkal kerítését fonta…” Az alkony, a tűnődés órája is csupa szín és hangulat: „Terhek alatt nem zúg barmok lehelések, / Lassú kérődzéssel vagyon lélegzések, / Madaraknak sem zeng erdőn éneklések, / Útonjáróknak is megszűnt az menések.” Aztán felfénylik a hajnal: „Az üdő éjjeli gyászát levetette, / Piros hajnalszínben magát öltöztette, / Szép aranyhajait rózsákkal hintette, / S reggeli szellőnek folyni eresztette.” A változást pedig így festi: „Idővel az vizek árjai áradnak, / Az magos kősziklák üdővel szakadnak, / Idővel az setét homályok haladnak, / Az kedves napok is üdővel virradnak. / Virágok üdővel nyílnak az kertekben, / Idővel olvadnak jegek az vizekben.” Az egyik „idő” a múlás, a másik „üdő” a teremtett világ belső állapota.
Színekkel és hangulatokkal van teli Gyöngyösi István költészete, és nem csak a Murányi Vénus. Pasztell tónusok, tarka mikrovilágok, a természet csodái: madarak és halak, rákok meg az ég csillagai hemzsegnek a vizekben, a szélben meg a magasságban. És visszfényük odavetül az emberi lélekre, ami ugyanúgy a teremtett világ része, mint a sólyom, a pázsit, a saskeselyű meg a „szép hírű féreg”.