Hirzer Mátyás hendikepje

Jó kis versenyző – mondták mindig Hirzer Mátyásra, aki tisztában volt azzal, hogy a „jó kis” kitétel egyértelműen jelzi, nem remélik tőle, hogy a csúcsokat ostromolja. Leginkább az önbizalmával akadt baj, de ez legyen a pszichiátere gondja (az is), az övé az volt, hogy valamiért nem szívelte a főedző, akiről azt tartotta a fáma, „amúgy rendes gyerek, de emígy vannak vele bajok”.
Az „emígy” kategóriába sorolható az a tulajdonsága is, hogy csak neki lehetett igaza. Meggyőződése volt, hogy csak az ő véleménye helytálló, olyannyira, hogy amikor egy újságíró terjedelmes interjút készített vele, és fölvetette, ezer éve ismeri, rengeteg időt töltöttek már együtt, ám elképzelni sem tudja, hogyan hangzik a szájából az „igazad van” mondat, unottan megvonta a vállát, és teljes hittel közölte:
– Mert soha nem volt másnak igaza.
Hirzer Mátyás enyhén szólva is fönntartásokkal viseltetett a főnöke iránt, ami – valljuk be – nem éppen a legcélravezetőbb alapállás ott, ahol a hierarchia a döntő. A kelleténél kevesebb kompromisszumra hajlott, istenem, erre volt szüksége ahhoz, hogy úgy érezze, őrzi a tartását. Sohasem süllyedt volna odáig, mint egyik idősebb csapattársa, akit viszont szervilizmusból áldott meg a sors a praktikusnál többel. Olyannyira, hogy amikor valamelyik verseny előtti napon a hajcsárként (is) ismert főedző kegyet gyakorolt, mondván: „Gyerekek, ma nincs semmi kötelező, mindenki csinálja azt, amit szokott”, az alázatos sportoló azonnal rávágta:
– Fönök! Főnök! Mit szeretne? Mit szoktam?
Csak elnézően mosolygott ezt hallván Hirzer Mátyás, miközben tovább erősödött benne az elhatározás, hogy ő nem nyalizással, taktikázással, hanem az eredményeivel vívja ki az elismerést.
Ennek is eljött az ideje (mármint a sikernek).
A szóban forgó esztendőben Párizsban rendezték meg a szezon első viadalát. A világ valamennyi jegyzett öttusázója fölvonult a Szajna partján, mintha mindegyikük elhatározta volna, hogy már márciusban megmutatja, másnak nincs esélye, az egész év róla szól majd.
Hirzer körülnézett a rajtnál, tisztelettel köszönt a nála jobbaknak, udvariasan biccentett azoknak, akik őt tartották menőnek, miközben igyekezett nem elrugaszkodni a valóságtól, azt sulykolva magában, hogy mindent megtesz a sikerért, nem lesz olyan pillanata a versenynek, amelyben ne koncentrálna erősen (néha bizony megesett vele, hogy elkalandoztak a gondolatai), kihozza magából, ami éppen benne van, ennél nem tehet többet.
A dolgok persze gyakran másként alakulnak, mint ahogy az ember eltervezi, esetünkben így történt Hirzer Mátyással is.
Élete legnagyszerűbb öt napja volt a párizsi.
Lovaglásban a bemelegítésnél akadt ugyan némi gondja a lóval („még hogy hű társ!” – mormogta, miközben csak úgy hulltak a próbapálya akadályai), ám aztán élesben mindketten megemberelték magukat, olyan egyetértésben vágtattak végig a pályán, hogy Rómeó és Júlia története laza flört az övékhez képest. Vívásban az első asszót elveszítette („figyelj, öreg, nem ezt ígérted!” – korholta önmagát), ám utána nem volt megállás, rendre sikerrel fejezte be az akcióit. A lövészettől tartott („ha ezt megúszom…” – fohászkodott fölemelve a pisztolyát), ám fölöslegesen, mert kivételesen úgy simult a kezébe a fegyver, mintha vele született volna. Az úszásra fölszabadultan készülődött, a futástól sem félt, a fizikumában mindig bízhatott. Most sem volt másképpen, így aztán mire fölocsúdott, azt vette észre, hogy a dobogó tetején áll, és vastaps köszönti mint a viadal győztesét.
Hazafelé a repülőn ezerféle változatban képzelte el, hogyan emeli majd pajzsra a főedző, aki „más irányú elfoglaltsága miatt” (hivatalos indok) ezúttal nem tartott a csapattal. A biccentéssel kísért laza vállveregetéstől a széles mosolyon át egészen az „ez aztán igen, most megmutattad mindenkinek!” elismerésig rengeteg variáció megfordult a fejében. A jelenet végén látta magát is, ahogy szerényen mosolyog, ám közben dagad a keble.
A hazaérkezés utáni első edzés előtt igyekezett nagyon elfoglaltnak látszani, amikor a főnök belépett az öltözőbe. A ruháit rakosgatta, a cipőfűzőjével babrált, szinte észre sem vette, hogy a főedző hozzá beszél.
– Te Hirzer… Nehogy már azt hidd, olyan nagy dolog, hogy megnyerted ezt a versenyt! Szerencsésen húztál lovat, a vívás, tudod, milyen, minden azon múlik, milyen napod van. A lövészetnél elsült a kezed, az úszást hagyjuk, hiszen úszó voltál, a futópálya pedig nagyon könnyű volt. Szóval eléggé smafu kis első hely ez, jó, ha tudod.
Hirzer fölnézett, igyekezett tartani magát, ezért roppant halkan mondta:
– Főnök… Csak azt kérem, nehogy valami hátrányom legyen abból, hogy megnyertem a versenyt.
Az edző gúnyos mosolya jelezte, mekkora foganatja lesz a kérésnek.