Jókai diákkori emlékei a „hangos Budapestről”

A hajdani hangos Budapest címmel írta meg azt a „tájképét” Jókai Mór, amelyben pesti „ügyvédbojtársága” napjait álmodja újjá. Az író, szokásától eltérően, ebben a hangulatos tárcájában nem látványt kínál az olvasónak, hanem a régi város zajait, rikoltozását, sivalkodását és zenebonáját eleveníti fel.
„Már korán reggel hangzott a kapuban a milimári leány csengő szózata: »Káfnz á Mili, oder a gutsz Obersz!« Vagyis megjött a tejkihordó, merthogy őt mondták milimárinak. Ezután újabb vándor árus közeledett, aki »Káfn Szó-ond!« rikoltozással zavarta meg a nyugalomra vágyó kedélyeket. Homokot árult, merthogy „homokra nagy szükség volt akkor. Bizony nem eresztették ám be a parkettet viaszkkal, s nem kefélték fel csuszamlósra, hanem behintették a padlót tisztességesen szép apró homokkal, hogy tiszta legyen a szoba.”
Következett aztán az ószeres, aki orrhangon zengte szózatát: „Handle wósz!” Még tovább se ballagott a handlé, amikor a harapós kutyák vad ugatásától kísérve (és magát a fogaktól szöges végű botjával védve) megjött a „drótos atyafi”, aki ezt rikoltozta: „Rájne pinte, héfe flikk!” Ami ha nem is irodalmi németséggel, de pesti tót tájszólással – a drótosok többnyire tótok voltak – adta mindenki tudtára: itt az alkalom a lyukas edényeket megfoltoztatni. És jött máris a lábosok doktora nyomában a taksonyi szekeres, aki azt ordította: „Krumpli káft!” Ő kivételesen magyar volt, ami német–magyar keverék rikkantásából is kiviláglik. A soroksári sváb zsupos gazdát viszont nem érhette szemrehányás, hogy rosszul beszél németül, amikor elharsogta a maga „Strowa káft”-ját. A Versegről jött mészárus viszont – ki tudja, milyen náció lehetett az istenadta – azt harsogta: „Ka-lik! Ka-lik!” A sajtárusok olaszok voltak. Ahogy Jókai írta: „A salamuccio nagy szatyorral a vállán ügetett végig a gyalogjárón, ez egyetlen szóból álló programmal: »Kezó!«, ami olaszul valószinüleg sajtot jelent…” Majd hozzáteszi: „A magyarságnak is elég lett téve az olajáruló palotai menyecske által, aki ezt a szót »Olaj-it!« – olyan pompás gikszerrel tudta kivágni, hogy annál szebbet az operában sem lehetett hallani. Az pedig nevezetes olaj volt: paraszti szitán facsart lenmagolaj – ami a bohém világ s a gurmand demokrácia előtt nagy kedveltségnek örvendett, mint kiegészítő része a lenmagolajos káposztának.”
Majd jött aztán sorra a többi vándor, a világ útját járó ezernyi mesterember, a köszörűs, aki azt dalolta: „Két garas éles, egy garas fényes!”, meg a „dunavizes” a kétkerekű kordéval, aki „Dónavo-ósz!”-t kiáltott, ha éppen a szamarai nem harsogták túl a maguk nyelvén. De „rokonszenves alak volt a többiek között a sípoló rongyász, aki targoncáját mindenféle üvegből készült drágaságokkal körülaggatva, tilinkó-billegetéssel járta végig az utcákat, a kapukon »ho-ózz ringyet-rongyot, kenderkócot, üveget-csontot, ho-ózz!« kiáltott be – ezt nem ugatták meg a kutyák, a gyerekeknek pedig éppen kedvence volt: rubintos gyűrűket osztott nekik – ólomból”.
A botanikus kert előtt pedig egy ismeretlen nemzetiségű, cilinderes úr fújta a trombitáját és hadarta: „Tefe, mefe, korkodélus, amerikai majom!” – és ez a szózat lassan átvezetett már az este hangjaihoz, amikor Pesten a rikkancsordibálás helyét átveszi a zenebona: a verbunkos, a cigánymuzsika, a kaszárnyák takarodója, a gavallérok szerenádja meg a részegek rikoltozása. Végül éjfél felé már csak a mocsarak békamillióinak brekegése hallatszik, ami hangulatosan keveredik össze a Duna-parton álló vízimalmok kelepelésével.