Kalitka úr meséi (3.)

Mindig is sejtettem, hogy a festők (például Chagall), a szobrászok (például Cellini) vagy a zenészek (mint Duke Ellington) jobban írnak, mint a vérprofik. Fordítva ez nem érvényes. John Cage (azaz Kalitka úr) sem kivétel ez alól. (Meg)határozatlanság című művéből szemezgettünk eddig, tömörítve, válogatva, most is ezt tesszük – remélem, mindnyájunk örömére.

140. Lehet, hogy mégis inkább festőnek kellett volna mennem? Nincs abszolút hallásom. Kiesem a dallamból. Nem tudom tartani a ritmust. Nincs tehetségem a zenéhez.
Legutóbbi találkozásunkkor Phoebe nagynénikém így szólt:
Rossz szakmát választottál.

146. Hosszú és veszélyes utazás után egy japán fiatalember elérkezett az erdő mélyére. A tanára a lehullott leveleket söpörte. A fiatalember köszöntötte a mestert, de az rá se pillantott. Kérdéseire nem adott választ. Mikor látta, hogy semmivel se tudja a mester figyelmét fölkelteni, a diák az erdő egy másik részén épített föl házat magának. Évekkel később, amikor már ő is a leveleket söprögette, megvilágosodott. Eldobott mindent, és az erdőn át rohant a mesteréhez.
Köszönöm, mondta.

168. Egy depressziós fiatalember odament egy könyvkötő barátnémhoz. Azt mondta: Elhatároztam, hogy öngyilkos leszek.
A könyvkötőnő ránézett.
Azt hiszem, ez jó ötlet. Miért nem teszi meg?

174. Egy fiatal fiú azt mondta az édesanyjának: Elmegyek a kocsival egy barátommal egy csésze kávéra, Albanyba. A reggeli munkakezdésre itt leszek.
Az isten szerelmére, mondta az anyja, hiszen itthon is megkávézhatsz!
Ne légy kispolgár, felelete a fiú. Olvass Kerouacot.

176. Elmentem Krishnamurti előadását meghallgatni. Épp arról tartott előadást, hogyan kell figyelni órán.
Azt mondta:
A teljes figyelmetekre van szükségetek, épp ezért a jegyzetelés is tilos. Amikor jegyzetelünk, nem figyelünk.
A mellettem ülő hölgy tovább jegyzetelt.
Nem hallja, mit mondott a mester? Nem szabad jegyzetelni.
A hölgy belenézett a jegyzeteibe. Igaza van. Már lejegyeztem ezt is.

178. Barátomhoz, Mies van der Rohe-hoz odament egy lány tanítványa.
Nehézségekkel kell megküzdenem a maga óráin. Maga nem hagy helyet az önkifejezésre.
Barátom megkédezte, van-e a tanulónál toll. Volt.
Akkor írja le a nevét.
A lány megtette.
Na ez az, amit én önkifejezésnek hívok, mondta a tanár.
Egy másik alkalommal meg együtt ebédeltünk a menzán, és odajött a barátom egy másik tanítványa. Megállás nélkül kérdezett, nem törődve azzal, hogy a tanárának kihűl az étele.
Végül a barátom nem bírta tovább:
Ha semmit se ért az egészből, minek kérdez?

180. Egy nap Schönberg óráján voltam. Felemelte a ceruzáját, rámutatott a végén lévő radírgumira, és mondta:
Ez a vége fontosabb, mint a másik.
Azóta kizárólag tintával írok.

186. Karácsony napján egyszer azt mondta anyám: Meghallgattam az összes lemezeidet. Az összes gyerekkorodról szóló történetet. Állandóan azt kérdezem magamtól, hol rontottam el?

Nemcsak ezeket az írásokat, a zenét is fölösleges megmagyarázni. Körül kéne írni valamit anélkül, hogy megér(in)tenénk. Sétáljunk sokat, valami előbb-utóbb elvonja a figyelmünket. Olyan személyes legyen az írásunk, hogy senkiben se támadjon gyanú, hogy itt mi meg akarunk magyarázni valamit. Csöndben legyünk közlékenyek. Meséljünk el egy mesét, de ne mondjuk meg, miért. Aztán mondjuk azt, hogy ennek itt a vége.