Kassák ma sem alkuszik

Kassákkal semmi nem úgy történt, ahogy mással szokott. Pályafutását azzal kezdte, hogy megbukott. Nem egy tárgyból vagy kettőből: mindből. Tizenegy éves volt, úgy gondolta, jobb, ha maga veszi kezébe a sorsát. A gimnáziumból átballagott Sporni úr műhelyébe, a mester elé állt, és azt mondta, inas szeretne lenni. Aki lusta, nem lehet jó lakatos, akasztotta meg a kérelmet Sporni úr, aki ráadásul igen soványnak látta a legénykét. De az nem hagyta magát: „Kérem, én nagyon jól tudok tanulni, csak az iskolát nem szeretem.”
Ez a mondat határozta meg egész életét.
Kassák mindig tanult, de mindig hátat fordítva iskoláknak és szokásoknak. Talán ezért történt vele annyi rendkívüli.
Sporni úr végül felvette inasnak, s onnan, abból az érsekújvári lakatosműhelyből küzdötte fel magát ez a kicsi, makacs ember a magyar művészet csúcsára. Írónak, festőnek, könyvtervezőnek, lapszerkesztőnek egyformán korszakos munkákat hagyott ránk. Nemcsak az jelzi respektjüket, hogy egyik képe a tavalyi aukción tízmillióért kelt el, az is, ahogy Európában számon tartják. Itthon évtizedek óta folyik a húzd-meg-ereszd-meg a szekértáborok között, háborúznak, ki a jobb művész, ki mérhető nemzetközi mércével.
Kassák nem hordott magával ehhez való colstokot, viszont 1969-ben, a nagy nürnbergi konstruktivista kiállításon ő volt az egyetlen magyar festő, akinek a képeit kiakasztották, mi több, különtermet kapott.
Volt is nagy vakarózás itthon, hogyan kéne ezt elmagyarázni?
Minden másként esett meg vele, s ennek oka haláláig ugyanaz: szabad emberként élt, s ha szólt, nem óvatoskodott. Bertha Bulcsú emlegette annak idején, hogy amikor interjút készített Kassákkal egy pécsi üdülő teraszán, az emberek bemenekültek a házba. Ki tudja, talán még abból is bajuk lesz, hogy végighallgatták, amit a kicsi, mérges ember mondott. Pedig ez már a hatvanas években történt.
Tudta valaki közülük, hogy Kassák negyvennyolcban telefonon hívta a pártvezért? Ennyit mondott neki: „Mondjá, Rákosi, máguk mit csinálnák itt? Ebből báj lesz, meglátjá.” (Csak a kiejtését mosolyogták meg, amit mondott, soha.) A telefonálásnak folytatása lett. Az egyetlen munkásköltőt, aki tényleg munkásként indult, és valóban költő volt, kitiltották mindenhonnan. Nevét törölték a Kossuth-díjasok listájáról, évekig nem jelenhetett meg könyve, és lapokba se írhatott.
Nem csoda, hogy a múzeum története is rendkívüli.
Kassák felesége, Klára, miután a művész 1967-ben meghalt, hozzálátott, hogy méltó módon helyezze el férje munkáit. Úgy tett, ahogy ilyenkor szokás: felajánlotta őket magyar közgyűjteményeknek. Azok ma már nyilván szégyellik és bánják, ami történt, de hát megtörtént: nem fogadták el a képeket. Ha nem, akkor nem, gondolta az özvegy, és megkereste a külföldi múzeumokat. Mit ad Isten, ők örömmel fogadták Kassák munkáit: jó áron és jó néhányat megvettek.
Fordulatot az a bizonyos nürnbergi kiállítás hozott. A különterem elgondolkoztatta az itthoniakat, az meg főleg, hogy jelentkezett Amerikából valaki. Meg akarta venni a teljes németországi anyagot. No, azt már nem, horkant fel a magyar irigység a minisztérium képében. Ekkor döntött úgy Klára asszony, hogy levelet ír Aczél Györgynek, a kulturális ügyek mindenhatójának.
Ó, asszonyom, már hogy ne venne a magyar állam Kassák-képeket, jött a válasz, s pár napra rá az ajánlat a Nemzeti Galériától, benne valami egészen kócos összeg. Ha csak annyit kapok értük, inkább ingyen adom, döntött az özvegy, s hirtelen mozgásba jött Kassák életműve.
Ez az a pillanat, amikor szólnunk kell Csaplár Ferencről, s arról az időről, amikor egyetemre járt Szegeden. Egyik tanára hívta fel a figyelmét Kassákra, aki akkor még élt. Az ösztönzés nem volt hiábavaló. A fiatalember minden könyvet elolvasott, amihez hozzájutott, s egy napon becsöngetett a nyolcvanéves mesterhez.
„Magát ki küldte?” – ez a kérdés fogadta az ajtóban. A név, amit mondott, rossz ajánlólevél volt. Hogy mentse a menthetőt, Csaplár másnap postára adta cikkét, melyet akkoriban publikált Kassákról a Tiszatájban. Azonnal válasz érkezett, hozzá a meghívás, és Kassákot mintha kicserélték volna.
Az író múzeumának ma Csaplár Ferenc az igazgatója.
Illetve ennél azért több. Nem titkolja, hogy életét teljesen kitölti a szolgálat, mellyel próbálja a mainál ismertebbé és megbecsültebbé tenni Kassákot. Nem könnyű feladat, ahogy a szálláscsinálás se volt az. Végül az óbudai Zichy-kastélyba kerültek a Kassák-relikviák. 1976-ban ütöttek pecsétet a szerződésre, akkor adta át Klára asszony a hagyatékot, s rendelkezett úgy, hogy a Kassákkal kapcsolatos jogok is a múzeumra szállnak.
A megnyitó olyan volt, mint a korszak: hideglelős és álságos. Úgy tették közzé, hogy „felavatják az Óbudai Klubházat”. Az özvegy tiltakozott, új meghívót nyomtak, azon végre szerepelt Kassák neve. Az eseményen egymás sarkát taposták a Politikai Bizottság tagjai.
Ők elmentek, Kassák maradt, s ez így van jól. Ma már félelem nélkül és tiszta szívvel lehet megnézni mindazt, amit maga után hagyott. Ha végignézték, keressék meg a könyvtárban, és olvassák el a huszadik század irodalmának egyik legparádésabb könyvét, az Egy ember életét. Jó ideig hiányzott belőle az utolsó rész, ami a tizenkilences kommünt beszéli el. Úgy, beszéli el, ahogy volt. Ezért nem engedték, hogy elolvassuk. És menjenek el a múzeumba azért is, hogy lássák, miként élt az a művész, kinek halálát ezzel a három mondattal adta tudtára a világnak felesége: „Kassák Lajos meghalt. 80 éves koráig harcolt az igazságért, erkölcsi tisztaságát, jelleme hajlíthatatlanságát megőrizve. Kísérje végig mindannyiunk életét átható, hűséges tekintete.”

A Kassák Múzeum címe: 1033 Budapest, Fő tér 1. Telefonszáma: 368-7021. A HÉV-ről az Árpád híd megállónál, az 1-es villamosról a Szentlélek térnél, a 6-os és a 86-os buszról a Flórián térnél kell leszállni. Bejárata szemközt van a Fő téri Sipos vendéglővel. A belépés felnőtteknek 150, diákoknak és 65 év alatti nyugdíjasoknak 100 forintba kerül. A diákkorú gyerekekkel érkező családok vasárnap, a diákcsoportok minden nap ingyen nézhetik meg a kiállítást. Az utóbbiaknak az igazgató személyesen tart díjtalan tárlatvezetést.