Ki nincs otthon?

A demokrácia – minden fétisizáló törekvéssel szemben – a társadalom szabályozott (jogállami vagy alkotmányos) konfliktusosságú közösségi létformája. A demokrácia tehát nem jelent hibamentességet, nem jelenti mindenki elégedettségét, s politikailag nem jelenti azt sem, hogy minden érdek- (érték-) csoport egyenlően szólhat bele a kormányzásba. Mert a demokrácia alapjelensége a többségi elv, amely szabályozott módon változik, változhat, s a többségi elv alapján létrejött végrehajtó hatalom (kormány) joga és felelőssége a kormányzás. Hozzá képest a mindenkori ellenzéknek szükségképpen és természetesen kisebbek az érvényesülési lehetőségei. Fő fegyvere a kritika jogán keresztül viszont majd többséggé lehet, s akkor ellenfeleinek lesznek kisebbek az érvényesülési lehetőségei.
Nyugodtan mondhatja bárki azt, hogy felesleges ezekkel a közhelyekkel foglalkozni. Annál is inkább felesleges, mivel persze a demokráciának is van egy ideális elmélete, s van egy alig „modellezhető”, konkrét (nemzeti) gyakorlata, s amíg a politikai váltógazdaság működik, s a közélet érték- és érdekelvi vonatkozásban, tagoltságában szabad, addig „lényegében” minden nemzeti különbség ellenére demokráciákról van szó. Úgy tűnik, nálunk mégis vannak olyan emberek és csoportok, akik és amelyek ideális (saját elképzelésük szerinti) demokráciaszabóságot akarnak üzemeltetni. Természetesen függetlenként azonosulva bizonyos pártok céljaival és módszereivel, míg más pártok hatalomra esélyes vagy éppen hatalombirtokló létét egyenesen a demokrácia veszélyének nyilvánítva. Pedig a nem tetsző pártokat a többség legitimálta a kormányzásra, tehát arra, hogy saját programjuk szerint irányítsanak, a kisebbségben lévő pártok elképzeléseiből csak annyit megvalósítva, amennyi egybeesik a sajátjukkal. Nincs a világon olyan kormányzat, amelynél minősítési szempont lehetne az, hogy mit valósított meg ellenfelei elképzeléseiből, vagy milyen teret adott azoknak. A fentiekben e sorok szerzője magától értetődőnek vette azt, hogy a demokráciát a többpártrendszer jelenti, s az egyébként sok szempontból fontos és hasznos úgynevezett civil társadalmi szervezetek ebben legfeljebb mellérendelt szerepet kaphatnak, hiszen politikiai szerepük – ha valóban közhasznú társadalmi, kulturális szerepet játszanak – csak alkalmilag és csak bizonyos részkérdésekben lehet, mert csak ott érdekeltek. Ha valamely „civil szervezet” ennél többet akar, akkor lépjen be egy pártba, vagy alakítson egy új pártot, s „nagy elképzelései” érdekében legitimáltassa magát a hatalomra. Ez így tisztességes. Civil mezben politikai meghatározó szerepet akarni viszont tisztességtelen álarcosbál, tájékozatlan emberek és csoportok félrevezetésére. Nem az egyes kormányzati hibás döntések, hiányok a demokrácia veszedelmei – hiszen ezekért a polgárok a választásnál az elkövetőket felelősségre vonhatják –, hanem az, amikor nagy befolyású „elit” csoportok óhajtják politikai felelősség nélkül megmondani, hogy mit tegyen egy kormány, hogy milyen legyen egy ország. A hatalompolitizáló civil társadalom állítólagos pártfüggetlensége értelmetlen, hazug állítás, hiszen ha igaz, hogy a civil mozgalom nem hatalmat akar, akkor elvei győzelme esetén valakiket mégis csak meg kell bízni a hatalom „kezelésével”. Nyilván azokat, akikkel pártpolitikailag egyetért, hiszen aligha elképzelhető, hogy a sikeres mozgalom majd pályázatot ír ki a politikai pártoknak saját elképzelései megvalósítására. Ma nálunk ismét egy nagy félrevezető politikai álarcosbál indult – második kiadásban. Ismét harcba indultak – természetesen függetlenül – olyan emberek, akik szerint az ő ízlésüknek megfelelően kell politizálni Magyarországon, mert különben ők félnek. Sőt vannak olyanok is köztük, akik azzal fenyegetőznek, hogy ha nem az ő pártjaik győznek a választásokon, akkor ők Magyarországot nem tekintik többé hazájuknak. Ezt a jogukat senki el nem vitatja. De lenne egy kérdésünk: kell-e nekik a váltógazdálkodási lehetőségű demokrácia? Hiszen olyan emberek, akik nem tűrik a többség nekik nem tetsző döntését, demokraták-e egyáltalán?
Más nyilatkozatok arról szólnak, hogy pokollá kell tenni a jövendő kormány(ok) életét. Ez a cél megfelelhet egy városi gerillaszervezet vagy egy anarchista klub programjának, de egy demokratikus mozgalomnak nem. S mindezt miért? Mert bizonyos személyi és anyagi döntések nem tetszenek e „demokratáknak”, s mert emberképük különbözik a kormányétól. Szóval „otthon” akkor lesz Magyarországból, ha minden az ő elképzelésük szerint alakul. Hogy ez a haza mások otthona is – ugyanolyan joggal –, nos, az nem jut eszükbe a „demokratáknak”. Mások – pedig mekkora tisztelet van e szónak a sznobok között – ezek szerint kötelesek az ő „otthonszabályzatuk” előírásainak megfelelően élni. Vagyis hát ismét: mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek. Ezek az elképzelések erősen emlékeztetnek a „szocialista demokráciára”, ahol szintén csak egyféle módon lehetett többség, program és kritika. A többit, a másféléket a történelem szemétdombjára hajították megbízható „szakemberek”. Hogy lehet az, hogy bizonyos emberek nem tudnak elszakadni a monopolisztikus hatalmi igénytől? S közben demokráciáról fecsegnek folyton. S hogyan képzelik azt, hogy így össze lehet fogni („Összefogást!”) olyan más(féle) emberekkel, akiknek „emberi joguk” az, hogy ők is „megvalósítsák” magukat? Miért gondolják itt egyesek azt, hogy csak az ő „otthonszükségletük” érvényesítendő? Aligha kétséges az, hogy az ilyen otthonná lett Magyarország leginkább a Magyar Népköztársaságra hasonlítana, bár verbálisan ismét a „legfejlettebb” és legprogresszívabb alkotmány és „néphatalom” volna. Miért nem elég egyeseknek az, hogy békében élhetnek és dolgozhatnak, birtokolhatnak (!) sokszor olyan javakat, amelyek nemcsak erkölcsileg, hanem jogilag is megkérdőjelezhetően az övék, s sok „demokrata” nem éppen problémátlan múltját is csak alkalmilag és szóban feszegetik. Miféle jogalapja lenne itt a megfellebbezhetetlen kritikára olyan „függetleneknek”, akik volt diktatúrás embereket és gondolatokat támogatnak?
Nem az-e a demokrácia valódi veszélye, ha annak sorsát egykori ellenségeire bízzuk? Nem az-e a demokrácia igazi veszedelme, ha számon kérhető politikai felelősséget nem vállaló, azt megkerülő civil csoportok akarnak dönteni politikai harcban? Kihasználva azt, hogy a médiumok zöme rendelkezésükre áll a közép-európai fiatal demokráciák sok tekintetben tapasztalatlan népének a valódi halálos fenyegetést az olyan mások által hatalomba helyezett kényszer elitek jelentik, amelyeket már egyetemesen megítélt a történelem.