Kölyök

Nem tudni, hogy élete olyan regényes, mint egy izgalmas film, vagy Fekete Ibolya filmje olyan izgalmas, mint maga az élet. Mindenesetre a moziban néha úgy érzi az ember, ez túl sok, hogy egyetlen emberrel megtörténhessen: menekülés ’73-ban Chiléből, később ígéretes kezdetek a magyar elhárításnál, kiképzés Minszkben, évek múlva tudósítás a kelet-európai rendszerváltásokról a nyugati sajtónak és végül a horvátországi háború. Chico, a költő, azaz Ricardo, vagy inkább, ahogy a személyi igazolványában szerepel, Rózsa-Flores Eduardo.

A Chico (Kölyök) című film elején Fekete Ibolya figyelmeztet, történetének semmi köze a valósághoz. Önnel beszélgetve azonban kiderül, a mese igaz. Tényleg olyan egyszerűen mennek a dolgok az életben is, mint a filmben, ahogy például Jeruzsálemben bekopog a szentföldi pátriárkához, aki talán a legnagyobb egyházi méltóság a szentatya után a katolikus egyházban, és aki azon nyomban gondjába veszi az önmagát és identitását kereső, félig magyar, félig bolíviai, de nagyapja révén egyben zsidó Rózsa-Flores Eduardót, azaz a filmbéli Ricardót?
– Majdnem. A rendszerváltás után a spanyol La Vanguardia című lapot tudósítottam Közép- és Délkelet-Európából. 1991-ben munkám elismeréseként kaptam jutalmul az izraeli utat. Ricardo Estarriol, a neves katalán újságíró volt a főnököm (a Chico forgatásakor tiszteletem jeléül javasoltam, hogy a főhős neve a filmben legyen Ricardo). Ő mélységesen katolikus ember, és megkért, ha már Jeruzsálembe készülök, vigyek el harminc ivritül írott könyvet Michel Sabah érsek úrnak, a szentföldi pátriárkának. A könyvek José Maria Escrivá de Balaguer, az Opus Dei alapítójának művei voltak.
– Miért volt annyira fontos, hogy eljusson Izraelbe?
– A hazámat kerestem. Bolíviában születtem, édesanyám bolíviai, édesapám magyar, egyik nagyapám zsidó, akit 1944-ben lőttek a Dunába a nyilasok. Bolíviából Chilébe kerültünk, majd, mivel apám meggyőződéses kommunista volt, az Allende elleni puccs után menekülnünk kellett az országból. Előbb Svédországba mentünk, majd az elvtársak Magyarországra hívták a családot. Mikor megérkeztem a Ben Gurionra, ahogy a filmben is, kipa volt a fejemen. Erősen dobogott a szívem, és azon tűnődtem: lehet, hogy annyi év után hazaérkeztem?
– Rögtön Jeruzsálembe sietett?
– Nem. Tizenöt napig Jeruzsálembe nem léptem be. Ki voltak fizetve a szállodáim, többcsillagos szállodák, de még csak be sem tettem a lábam egyetlenegybe se. Diákhotelekben laktam. Ki az az idióta, aki ötcsillagos szállodába megy? Ott senkivel sem lehet találkozni. A tizenhatodik napon végül a jeruzsálemi Ritz nevű diákszállóban kötöttem ki. Amikor mondtam, hogy dél-amerikai vagyok, és hogy éppen Magyarországon lakom, mondták, van itt egy chilei srác, mindjárt jön. Perceken belül megjelent Gustavo, legjobb gyermekkori barátom, akit iskolás korom óta nem láttam. Most, amikor ismét ellátogathattam Jeruzsálembe a film forgatása alatt, már hiába kerestem. Időközben meghalt kábítószer-túladagolásban. Együtt ittunk, és a könyvekről teljesen megfeledkeztem. És akkor megkérdezi Gustavo, hogy voltál-e már a falnál? Mondom, hogy nem, hiszen egy napja érkeztem a városba. Jó, akkor elkísérlek, mondja ő. Elmentünk a falhoz, és akkor megtörtént az, amit egyesek „fal-láznak” hívnak.
– Amikor kipával a fején a falnál csak a miatyánk jutott az eszébe?
– Akkor már nem tudom, hány éve nem imádkoztam, teljesen természetes, hogy azt az imát mondtam el spanyolul, amire gyerekkoromban az atyák tanítottak. Eszembe jutott, hogy ott vannak a könyvek a hátizsákban. Becsöngettem a megadott címre, és tényleg fogadott a pátriárka. A mai napig nem tudom, miért, de engem, az utcáról beesett idegent Don Michel Sabah meghívott vacsorázni. Tízméteres asztal, az egyik végén ő ült, a másikon én. Aztán karon fogtam az érsek urat, és végigsétáltunk a Via Dolorosán, de eközben már ő beszélt. Összefoglalta és helyre tette, amit én ott össszehordtam. Ez azonban még nem gyónás volt, csak beszélgetés. Másnap felhívtam szerkesztőmet, Ricardót Bécsben, és közöltem vele, hogy papot akarok. Te jó ég, mit csináltál?, kérdezte rémülten. Feleltem, semmit, csak meg akarok gyónni. Bécsbe rohantam, egyenesen egy katalán pap karjaiba, a Karls Kirchébe. Öt és fél órán keresztül megállás nélkül beszéltem.
– Miután visszatért, a háború sújtotta Jugoszláviából tudósított. A film tanúsága szerint az ott látott vérengzés és egyik kollégája halála ösztönözte arra, hogy beálljon a horvát hadseregbe, és a horvát oldalon harcoljon az ország függetlenségéért. Mindig ilyen végletes volt?
– Ez lehet, hogy egyszerűen csak öröklött tulajdonság: édesapám sem magyarázkodott soha semmiért. Azon a sajtótájékoztatón, ahol a szerb tiszteknek ezt bejelentettem, csak annyit közöltem, hogy ezentúl, ha rám lőnek, visszalövök.
– A Chicóban hangsúlyos szerepet kaptak a délszláv háború idején játszódó jelenetek, azon belül is az Eszék melletti magyar falu, Szentlászló védelmének története. Nem volt nehéz újra szembesülni az akkori borzalmakkal?
– Többször szétestem, hisztériás rohamot, sírógörcsöt kaptam a forgatás alatt. Kemény volt. Ettől függetlenül a forgatás ajándék volt, hiszen kinek adatik meg, hogy tét nélkül végigcsinálja visszafele az egészet?
– Hogyan figyelt fel magára a filmes világ?
– 1995-ben végleg hazajöttem Horvátországból, és valamit találni kellett, amiből meg lehetett élni. Felhívtam egy nagyon jó barátomat, hogy segítsen, így osztottak be ügyeletes rosszfiúnak a Kisváros című tévésorozatba. Valószínűleg sajátos rekordot tartok, én vagyok az egyetlen szappanopera során legtöbbször elhalálozott mellékszereplő: egész pontosan hatszor öltek meg a különböző epizódokban. Fekete Ibolya ebben az időben forgatta Bolse vita című játékfilmjét, ami 1996-ban lett kész. Ehhez a filmhez kerestek egy markáns vagy csúnya arcú alakot, aki erőszakos, és aki el tudja játszani a Magyarországra települő és az oroszokat innen kipateroló csecsen maffiavezért. Így lettem én a Gazda, oroszul „Hazjany”. A forgatás alatt hívták fel a rendezőnő figyelmét rám barátaim. Egy közös kávézgatást követően négy hónapon keresztül feküdtem Fekete Ibolyánál a díványon úgy, mint egy pszichiáternél, a magnó közben bekapcsolva, és meséltem, meséltem, meséltem. Szóval ingyenterápiám volt. Merem állítani, ha volt valamilyen „poszttraumatikus szindrómám” a háború után, akkor abból itt gyógyultam ki. Mert volt, akinek beszéljek róla. Nem úgy, mint azoknak a srácoknak, akik ma is ott élnek „lent”, és nem tudnak kimozdulni. Aztán Ibolya megírta a forgatókönyvet, és amikor a mű abba a fázisba került, hogy el kellett kezdeni szereplőket keresgélni a forgatáshoz, akkor mondták, hogy játsszam én saját magamat. Kézzel-lábbal tiltakoztam, hiszen azt gondoltam, nekem elég volt mindebből egyszer, semmi kedvem újracsinálni. Egyébként is, hogy jövök én ehhez!? Ki tudok ugrani a kocsiból, élethű, amikor lelőnek a vásznon, mesteri, ahogy a művér csorog az arcomon, de az igazi színészet az más: nekem a színész az félisten.
– Két megjelent verseskötete után a költő nem?
– A költőket nem tisztelem ennyire. Igaz, valahol levetkőznek ők is az emberek előtt, de soha nem olyan védtelenek, mint a színészek a színpadon. Ehhez nagy erő kell. Koltai Lajos, a szemle zsűrijének elnöke az egyik interjújában azt mondta, hogy végre van egy hős, akit szeretni lehet. De ő Ricardóról beszélt, nem pedig Eduardóról. Én rosszabb vagyok. Gyengébb vagyok, és aki gyengébb, az erőszakosabb is.
– Végül mégis elvállalta a szerepet. Nem arról volt szó, hogy egész idő alatt csak kérette magát?
– Amikor már csak egy hónap volt hátra a forgatások megkezdéséig, még mindig nem volt meg a főszereplő, pedig Fekete Ibolya megnézett vagy száz jelöltet. Közölték, vagy elvállalom, vagy nem lesz film.
– Mindenesetre hitelesre sikerült az alakítás. A film közben sokszor azt lehet érezni, hogy akik önnel játszanak, a többi színész, ők is benne voltak az akkori események sodrában.
– Benne is voltak! Például a filmben szerepel Kocsis Laci, Kocó, a szentlászlói parancsnok. És tényleg ő volt 1991-ben Szentlászló vezetője. De a horvát stábból a színészek fele, ha nem is Szentlászlónál, de harcolt a horvátországi háborúban. Ettől függetlenül úgy lettek kiválasztva, mint színészek, tehát nem azért, mert az én bajtársaim voltak. Nem volt színész például Albániában a filmben szereplő pap sem, aki 25 évet ült Enver Hodzsa idején. Jeruzsálemben Don Michel Sabah nem is játszott, egyszerűen megismételte akkori beszélgetésünket.
– Apja viszont, aki egykoron színházat csinált Bolíviában, már nem vehetett részt ebben a „játékban”…
– 1994-ben úgy döntött, hogy elege van Magyarországból, és megint „disszidált”, visszament Dél-Amerikába, Bolíviába. 1949-ben hagyta el először Magyarországot, aztán csak akkor került ismét haza, amikor Chiléből mint kommunistának menekülnie kellett. Hogy visszament, az szerintem egyben elefántszindróma. Van egy elmélet, ami szerint az elefántok mindig oda térnek vissza meghalni, ahol legjobban érezték magukat. 1997-ben halt meg, pontosan ugyanazon a napon, amikor a háború után először ismét betehettem a lábam Szentlászlóba.
– A film tanúsága szerint édesapja nem értette, hogy mit keres a fia a háborúban a fasiszta „usztasák” oldalán, hiába magyarázza Ricardo telefonon a dühös apjának a frontról, hogy itt nem a horvátok a fasiszták, hanem azok, akiknek vörös csillag van a sapkájukon, a szemben álló oldalon. Aztán a fiú lecsapja a kagylót. A film 1991-ben véget ér. Apjával folytatott vitája is abbamaradt ezzel a lecsapott telefonnal?
– Vért sírtam ez után a telefonbeszélgetés után, mert elvesztettem azt az embert, aki a legfontosabb volt az életemben. 1995-ben, már a háború után, amikor meglátogattam apámat Bolíviában, és amikor utoljára beszéltem vele, volt egy halvány jelzés, hogy valamit mégis megértett. Azt mondta, látta a televízióban azokat a képeket, amelyeket 1993-ban készítettek a szerb koncentrációs táborokról. Gondolom, beugrottak neki a ’45 előtti lehetséges analógiák. Megjegyezte: „elgondolkodtató”.
– Egykor ön is harcos baloldali volt: katonai iskola, tanfolyam Minszkben, ígéretes kezdetek az elhárításnál, majd amikor kiderül, nem tud kijönni feletteseivel, „marad” a KISZ-titkárság az ELTE-n. Ma pedig egy olyan lapnál dolgozik, amely nem éppen baloldaliságáról híres…
– Ma már semmi értelme ennek a jobb- és baloldalnak. Ha a baloldalt bankárok képviselik, a jobboldal pedig haladó szociális programmal jelentkezik, akkor nem lehet mit kezdeni ezekkel a fogalmakkal. Dél-Amerikában, ahonnan harcos baloldaliságomat szüleimmel együtt magammal hoztam a kádári Magyarországra, a baloldaliság organikus. Nem az orosz tankok vitték oda. A Rio Grandétól délre arról szól a történet, legalábbis ma már így látom, hogy miképp tudják megőrizni az ottani népek identitásukat az amerikai nyomással szemben, amihez persze nagyon erős szociális program társul, hiszen ott felső tízezerről nem, legfeljebb alsó kilencven százalékról beszélhetünk. Nem véletlen, hogy az ottani katolikus egyház jellegzetesen baloldali jelenség. Persze hogy balosabb voltam az itteni apparatcsikoknál: mert komolyan gondoltam. De már régóta nem tartom magamat baloldalinak. A baloldaliak szemében most szélsőjobbos vagyok, a szélsőjobbosok szemében zsidó, a horvát usztasák szemében Moszad-ügynök, és még sorolhatnám. Ma már csak az érdekel, hogyan viszonyul az adott párt a határon túli magyarokhoz, ha úgy tetszik, az összmagyar kérdéshez. Mert van egy olyan értékrend a politikában is, ami univerzális, ami közös.
– Mi lenne az?
– Az, hogy valahová tartozás nélkül nem lehet meglenni. A filmben nekem a legkedvesebb jelenet az, amikor fegyverrel a vállán baktat Ricardo a szétlőtt Szentlászló utcáján, és szembejön vele két helyi magyar paraszt. Biciklit tolva az egyik, kutyájával a másik. És ekkor elhangzik a kérdés, hogy maga kicsoda? Erre Ricardo azt mondja, magyar vagyok. Az egyik öreg fellélegzik: „végre, megjöttek a mieink”. Ezt itt Magyarországon megmosolyogják az emberek, mert itt sajnos erre lettek nevelve. De ez akkor, amikor Szentlászlóban megtörtént velem, véresen komoly volt. És nem Ricardóról van most szó. Rózsa-Flores Eduardo Szentlászlóban mondta ki először, hogy magyar. Addig a filmbéli Ricardo világforradalmár, identitását kereső valaki, és, ahogy való életemben is, itt van a fordulat, a hitvallás.
– Ahhoz, hogy ezt el tudja mesélni, túl kellett élnie a háborút. Önnek, másokkal szemben, szerencséje volt. Megúszta.
– Abszolút nem szerencsének tartom.
– Isteni gondviselés?
– Nem tudom. Valaki vigyáz rám. Nyilvánvalóan Isten, ki más? 1992 májusában történt, akkor már majdnem egy éve fél napot sem voltam szabadságon, nem mentem pihenni, hiszen háború volt. Addigra sok minden elrendeződött, tulajdonképpen megnyertük a háborút, bár elvesztettünk egy csomó területet, de elismerték Horvátország függetlenségét. Kaptam egy telefonhívást, hogy a következő vasárnapon, tíz nappal később Rómában boldoggá fogják avatni José Maria Escrivá de Balaguert. Mondták a barátok, örülnének, ha ott lehetnék. Megadták az eltávozásra az engedélyt, beültem a kocsiba, mellettem helyettesem, mögöttem is egy srác, irány Zágráb, a repülőtér, hogy onnan Rómába repülhessek. Ekkor történt az, ami a filmben is benne van, hogy nekivágódott a szélvédőnek az a madár, megálltunk, aztán bumm! Előttünk csapódott be egy aknagránát. Csak én sebesültem meg a repeszektől: hét napig kómában voltam. Vasárnap pontosan akkor tértem magamhoz a klinikán, amikor Rómában lehúzták a leplet a boldog portréjáról. Véletlen egybeesés? Aligha: megértettem, hogy nem kiérdemeltem azt, ami velem történt, mert mivel érdemeltem volna ki? Meggyőződtem arról, hogy dolgom van itt a földön.
– Ha valóban létezik „elefántszindróma”, Ricardo, azaz Eduardo hova menne vissza meghalni? Ő is Bolíviába?
– Nem: Szentlászlóba. Az az én falum.