Milosevics a politika ítélőszéke előtt

A héten megkezdődött a XX. század egyik legvéresebb kezű diktátorának tartott Szlobodan Milosevics, volt jugoszláv elnök pere. A „trónfosztása” és letartóztatása óta eltelt időben azonban a világ nagyon sokat változott. Lesznek, akik egészen másként értékelik majd Milosevics perét és a nemzetközi politika hatalmasságait várhatóan nem kímélő védőbeszédét, mint ahogy azt – mondjuk – egy évvel ezelőtt tették volna. Milosevics egy nemrégiben adott írásbeli interjújában kijelentette, hogy „a bíróság előtt nem kívánja mentegetni magát, mert azt nem tekinti illetékesnek, egyedül az embereknek, saját népének tartozik elszámolással”. Mint mondta, a szerbek nem fordultak el tőle, csak egyes hitvány vezetőik.

Ki is ez az ember, akiről annyian és annyi mindent véltek tudni, akinek a képét saját népe szentképként hordta körbe az országban, ám kiszolgáltatását az „ellenségnek” némi aprópénz reményében mégis tudomásul vette, majd, amikor a pénz nem csordogált úgy, ahogy várta, tízezrével vonult az utcákra szabadon bocsátását követelve? Nos, csalódik, aki azt hiszi, hogy titokzatos byroni hős vagy ördögien gonosz, torz személyiségű ember. Szlobodan Milosevics – avagy a „mi Szlobónk”, ahogy a nép ajkán élt fénykorában – élete nyitott könyv. Családi élete mondhatni kispolgári: egy feleség, két, meglehetősen elkényeztetett, főúri allűröket, de annál kevesebb hasznos tulajdonságot felmutató gyermek, egy bájos kisunoka. Pályája tipikus kommunista párti „apparatcsikkarrier”.
Az Oroszlán jegyében született 1941. augusztus 20-án a szerbiai Pozsarevácon, de családja montenegrói eredetű. Szülei hamar elváltak, és mindketten önkezükkel vetettek véget életüknek. Ebből sokan, amatőr és hivatásos pszichológusok arra következtetnek, hogy labilis lelki alkat, s meglehet, hogy rá is hasonló sors vár. Édesapjáról azt őrizte meg a családi emlékezet, hogy rendkívül művelt, muzikális és nagyon érzékeny ember volt. Az utóbbi két tulajdonságát fia is örökölte. Középiskolai tanulmányait a helybeli gimnáziumban végezte. Igazából semmiben sem tüntette ki magát. Akkoriban persze még nem számított nagy fegyverténynek, hogy elnyerte iskolatársnője, Mira Markovics szívét, a szóban forgó hölgy kiemelkedő és sokoldalú tehetsége ugyanis csak később vált ismertté, nagyjából azzal egy időben, hogy első számú elvtársnő lett belőle „Szlobo” oldalán. Érettségi után Milosevics jogi tanulmányokat folytatott a Belgrádi Egyetemen, s gimnazista kora óta párttag lévén, politikai funkciókat töltött be az egyetemi pártszervezetben. Valószínűleg ennek a jó indításnak köszönhetően mindössze 28 évesen lett a Tehnogaz cég helyettes vezérigazgatója. 1978-ban a bankszakmához „pártolt”, és bankelnöki minőségben, de politikusként is gyakran időzött hosszabb-rövidebb ideig Amerikában, ahol jó érzékkel észrevette a születőben lévő globalizáció csapdáit. 1983-tól lassan, de biztosan haladt egyre feljebb a ranglétrán.
Ez a hagyományos kommunista pártkarrier 1987-ben éles, de szokatlannak nem nevezhető fordulatot vesz: Milosevics felismeri, hogy a gazdasági nehézségek nyomán felerősödött nagyszerb nacionalizmus kiváló lehetőséget kínál a gyorsabb emelkedésre is. A fordulat nem szokatlan, hiszen akkoriban Kelet- és Közép-Európa országaiban az orosz befolyás fellazulásával a kommunista vezetés előtt mindenütt nagyjából két út állt: elébe menni a változásoknak, nyitni, s a globális kapitalista átalakulás élére állva átmenteni hatalmukat, vagy erősíteni s minden eszközzel megakadályozni a változások begyűrűzését. Az egyes vezetők országuk adottságai, történelmi hagyományai és saját vérmérsékletük alapján választották az egyik vagy a másik utat. Milosevics a második mellett döntött.
A 80-as évek Jugoszláviája rohamléptekkel haladt a felbomlás felé. A Tito haláláig újabb és újabb kölcsönök felvételével biztosított viszonylagos jólét olvadozni kezdett. Az infláció felgyorsult, növekedésnek indult a munkanélküliség – ami egyébként sem volt ismeretlen Jugoszláviában –, vészesen csökkent a nemzeti jövedelem. A külföldi hitelezők adakozókedvének lankadása miatt valamiféle lelki táplálékkal kellett elterelni a nép figyelmét a fenyegető államcsődről. E nemes célból született a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia hírhedt memoranduma 1986-ban a szerbek többi jugoszláviai nép általi veszélyeztetettségéről és szemérmetlen kizsákmányoltatásáról. Megindultak a támadások a tagköztársaságoknak, illetve az autonóm tartományoknak a „szerbek rovására” túlságosan széles körű jogokat (a tagköztársaságoknak, horribile dictu, még az államszövetségből való kiválás jogát is) biztosító 1974-es szövetségi alkotmány ellen. Megszüntették a két tartomány, először a Vajdaság, majd Koszovó autonómiáját. Propaganda-hadjárat kezdődött a történelmi, vallási, kulturális másságát és gazdasági fejlettségét Szerbiával mindig is éreztető két tagköztársaság, Horvátország és Szlovénia ellen. Az 1989 őszén szerb köztársasági elnökké avanzsáló Milosevics ezekben a „daliás időkben” alapozta meg machiavellista államférfiúi karrierjét és népszerűségét. Az utóbbit leginkább ominózus rigómezei beszédével, amelyben a törökök elleni vesztett csata 600. évfordulóján azt az illúziót kínálta fel megtépázott önérzetű szerb honfitársainak, hogy ha nem is mennek jól a dolgok, Jugoszláviában azért még mindig a szerbek parancsolnak. Mondta ezt abban a szilárd meggyőződésben, hogy a nemzetközi közösség nem nézi majd tétlenül Jugoszlávia felbomlását.
Ebben megerősítették őt azok a külföldi politikusok is, akik a gyülekező viharfelhők láttán egymásnak adták a kilincset Belgrádban. Milosevics talán azért kérte a minap Bill Clinton és Tony Blair tanúként való beidézését, hogy mondanák el végre, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia miért nem segített Jugoszlávia összetartásában, ha a létrehozásában annyira jeleskedett. Amilyen pragmatikus ember, még az is eszébe juthat, hogy a párizsi vagy a londoni klubba tömörült hitelezők beidézését kezdeményezze, s tőlük is megkérdezze, miért csak most engedték el Jugoszlávia államadósságát. Valószínűleg ez a kívánsága sem fog teljesülni, ahogyan az előző sem. Ugyanolyan helyzetbe kerül tehát, mint 1991-ben, amikor a jugoszláv államszövetségből kilépett Szlovénia és Horvátország függetlenségét egyes európai hatalmak villámgyorsan elismerték, s Szlobónak rá kellett ébrednie, hogy csak magára, illetve a szerb népre számíthat. Ezt szem előtt tartva fogott neki a minimális cél megvalósításának: menteni, ami menthető, legalább minden szerb egy államban éljen. Olyan célkitűzés ez, amelyet az első világháború utáni rendezés alapjául szolgáló 14 pont szerzője, az amerikai Wilson elnök is helyeselne. Sajnálatos módon azonban ez csak úgy tűnt megvalósíthatónak, ha az e területek közé ékelődő más ajkú, netán vallású lakosságot onnan eltávolítják. Annak idején, 1919-ban az efféle elképzeléseket a nagyhatalmak jóindulata is segítette, így az nem járt vérontással, legalábbis közvetlenül.
Milosevics nem a hatékonyságáról híres világszervezetre bízta magát, hanem az akkori Európa egyik legnagyobb hadseregére, illetve a szerb lakosság fegyverek és a gerilla típusú hadviselés iránt amúgy is atavisztikus vonzódást érző csoportjaira. Alapjában véve nem is kellett csalatkoznia: a Szerbia testébe közvetlenül beolvasztható területek, mint például a Boszniai Szerb Köztársaság, valamint Koszovszka Mitrovica és környéke, az előbbiek „áldásos” tevékenysége folytán immár tisztán szerb lakosságúak, s gondosan ügyelnek rá az ott élők, hogy az elmenekült bosnyákok, horvátok vagy albánok lehetőleg még látogatóba se menjenek vissza. A nemzetközi közösség ugyan köti az ebet a karóhoz, s mindenféle támogatások megvonásával fenyegetőzik, ha Belgrád nem ereszti ki a markából ezeknek a területeknek az irányítását, nincs azonban már messze az az idő, amikor kiderül, hogy így is, úgy is üres a buksza, s akkor beérik Szlobo munkájának gyümölcse: a kisebbik Nagy-Szerbia.
Amíg azonban ez be nem következik, Milosevicsnek saját népe előtt sincs igazán mentsége az elmúlt bő tíz év megpróbáltatásaira, még kevésbé az albánok, a horvátok és legkivált a bosnyákok előtt. Ők fizették meg az árát a szerb vezér „dicséretes és hazafias” tervének. Oly sok évvel az események után, de fájó sebbel a szívükben, tömegszálláson vagy rokonoknál, munka nélkül, kegyelemkenyéren élve jogosan gondolják: valakinek felelnie kell Vukovár elpusztításáért és Kelet-Szlavónia feldúlásáért, a srebrenicai mészárlásért, Szarajevó ostromáért, a koszovói albán falvak tragédiájáért. Azt nehéz lesz, ha egyáltalán sikerül bizonyítani, hogy közvetlenül Milosevics adott parancsot bizonyos területek nem szerb lakosságának likvidálására, de a politikai célt – ezek „felszabadítását” a szerb lakosság számára – ő tűzte ki, s ő választotta ki a Machiavelli-féle felfogás szerint a célnak legmegfelelőbb eszközt. Elképzelhető, hogy Milosevicset a hágai bírák élethossziglan megfosztják a szabadságától, egyvalamit azonban nem vehetnek el tőle: annak „dicsőségét”, hogy a közép- és kelet-európai politikusok közül egyedül ő érzett rá arra, hogy a világ ma jobban hasonlít Machiavelli korára, mint eddig bármikor.

A vádirat. Milosevics ellen három vádiratot nyújtott be a hágai törvényszék ügyészsége, amelyek az 1998–99-es koszovói, az 1991–95-ös horvátországi és az 1992–95-ös bosznia-hercegovinai konfliktussal kapcsolatos felelősségét vetik fel. Az első kettő szerint a volt jugoszláv elnököt felelősség terheli 900 koszovói albán meggyilkolásáért és 800 ezer polgári személy otthonából való elűzéséért, több száz horvát és egyéb nem szerb nemzetiségű személy haláláért, valamint mintegy 170 ezer ember deportálásáért a horvátországi háború idején. A boszniai háborúra vonatkozó vádirat mind közül a legsúlyosabb bűn, a népirtás bűntettének elkövetésében tartja vétkesnek a volt szerb vezetőt. A három ügyet, Carla del Ponte kezdeményezésére, egyetlen perben, összevontan tárgyalják. (K. M.)