Mint a kenyér

Párkányban a hétköznapok része lett az újjáépített híd: nyugdíjasok sétálnak át rajta egy pohár szlovák sörre, hét végén esténként az esztergomi diszkóba igyekvő fiataloktól hangos, de sokan ugranak át a hétköznapi bevásárlásra is. Már az első csecsemő is megszületett így, a felvidéki magyar anyuka eredetileg a boltba jött át, aztán kórházba parancsolta őt az idő előtt érkező csöppség.
A hídtól jó órányit kell autózni ahhoz, hogy a magyar nyelvhatár felső szélén fekvő Lévára érjünk. A nemrég végzett népszámlálás adatai szerint harminchatezren élnek itt, közülük alig négy és fél ezer ember vallotta magát magyarnak. Ez alig több mint tizenkét százalékot jelent – tíz esztendővel ezelőtt az arány még a tizenöt százalékot is meghaladta. Csak a magyarok közössége apadt hatszáz főnyit, a szlovákok (az országosan jellemző demográfiai csökkenés ellenére) két és fél ezerrel többen vannak.
– Nincs más magyarázat erre, mint az, hogy a betelepítés a demokrácia alatt is folytatódott – mondja Pásztor Attila lelkipásztor, aki lelkész feleségével együtt Sepsiszentgyörgyről telepedett át évekkel ezelőtt. Erdélyből magukkal hozták a Gábor Áron-i eltökéltséget, s néhány évvel ezelőtt elhatározták: márpedig lesz magyar középiskola Léván. Hosszúra nyúlt szünetet kellett ehhez megszakítani, mert 1972-óta nem indult magyar nyelvű középiskolai osztály a településen. Akkor létszámhiányra hivatkozva szüntették meg a kisebbségi nyelven való oktatást. A kötelező osztálylétszámot tizennyolcról huszonnégyre emelték, s abban az évben csak huszonhárom magyar diákot sikerült összeverbuválni. Lett volna huszonnégy is, de az egyik szülő máshova adta a gyerekét.
Azóta azok a diákok, akiknek a szülei ragaszkodnak az anyanyelvhez, napi ötven kilométert buszoznak Zselizig oda-vissza úgy, hogy télen sötétben indulnak el és sötétben érnek haza. Aki pedig praktikus alkat, az már az alapfokú oktatáskor szlovák tagozatra íratja a gyereket, hadd legyen több esélye a magasabb iskolákban.
Pásztor Attila elmondta: egy „többségi-kisebbségi” helyzetből, a tömbmagyar Székelyföldről egy megrokkant értelmiségű, apátiába süllyedt közösségbe került az ideköltözéssel. Öt gyerekének ennél szebb jövőt remélt, ezért nekifogott iskolát alapítani: a magyarnál is jobb restitúciós törvénynek köszönhetően visszaigényelte és -kapta a valamikori egyházi gimnázium épületét. Bajok csak a helyi hatósággal voltak, ám háromévi pereskedés után a helyi telekkönyvi hivatal is beadta a derekát. Az épületben állami kisegítőiskola működött, s jó szándékát bizonyítandó hároméves haladékot adott a kiköltözésre. Tavalyelőtt nyáron aztán birtokon belül kerültek, és megkezdték a leromlott állagú épület helyrehozatalát. Eddig saját forrásból és különféle adományokból több mint egymillió koronát (hatmillió forint) fordítottak a felújításokra, de hatszor ennyire volna szükség ahhoz, hogy a négy évfolyamos gimnázium öszszes diákja jól érezhesse magát. Igaz, erre van három esztendejük, mert most még csak az első évfolyam tizenkilenc diákja koptatja a padokat.
A szülők eleinte aggódtak, mert nem tudták, nyugodtan adhatják-e csemetéjüket az újonnan induló intézménybe. A lelkész mindekit végigvezetett az épületen, megmutatva a Hollandiából kapott iskolabútorokat, a felújított mosdókat, s bemutatta az új líceum tanárait. Most már teljes a bizalom. Az állami tanrend szerint oktatnak, s az sem baj, ha valaki nem református vallású. Aki nem akar hittanra járni, annak az etikainevelés-órára kell bejárnia.
– Azt kellene elhinniük a lévaiaknak – mondja búcsúzóul Pásztor Attila –, hogy a kisebbségi sors nem törvényszerűen szenvedéstörténet, hanem lehet értelmes élet is. A tizenkét százaléknyi magyarság éppen a határ: innen fel is lehet adni az egészet, de ahhoz is elég, hogy újra nekirugaszkodjunk a nemzetépítésnek. Arról nem is beszélve, hogy Erdélyben háromezres közösségek is eltartanak egy középiskolát. Most Felvidéken is történelmi lehetőségünk van a kedvezménytörvénynek köszönhetően, hiszen egyre többen fedezik fel magukban a mélyen eltemetett magyar gyökereket.
A lelkészt az sem rendíti meg, hogy az utóbbi időben az egyházán belül is támadják, nem beszélve azokról a szlovákokról, akiknek szúrja a szemét a lévai magyar gimnázium. Decemberben, a megyei választásokat követő éjszakán a gimnázium összes utcafrontra néző ablakát behajigálták.
A Révkomáromtól alig néhány kilométerre fekvő Martos lakosai sokkal szerencsésebbek, hiszen náluk nincsenek etnikai feszültségek. Igaz, alig hétszázan vannak, és mindegyikük magyar. Van egy osztrák állampolgár is közöttük, Katona István, aki szlovák állampolgárnak született, de a nyolcvanas évek végén az Ifjú Szívek táncegyüttes művészeti vezetőjeként megunta a sorozatos letartóztatásokat, és továbbállt Bécsbe. Aztán visszajött, hogy újraálmodja az egykori Feszty-birtokot. A Magyarok bejövetele című körkép szerzője ugyanis itt élt, az Ópusztaszeren látható festmény is itt készült. A Feszty Művelődési Park másodvirágzása a kilencvenes évek közepén indult, amikor Katona István nekifogott kitermelni a háromhektáros területről a több évtized alatt odahordott szemetet. A dzsungelt sikerült kiirtani, s kiderült, hogy a gyönyörű tavak partján borostyánerdő lapul. Hatmillió koronányi saját tőkét kellett befektetnie ahhoz, hogy a jurták, a sétányok, a tó immár sok ezer látogatót fogadhasson a nyári szezonban, s az idén már egy hatalmas turulmadár is várja a vendégeket. A madár farka a színpad, a mellén kétezer-ötszáz néző foglalhat helyet, a fejben pedig négy szinten hálóterem, klubhelyiség és mosdók kaptak helyet. A park híre már ismerős a világban, egyre többen jönnek a határokon túlról, és lassan egyre nyilvánvalóbb: újra itt van a felvidéki művelődési élet egyik központja.
– Sikerült bebizonyítani, hogy ha összefognak a cselekvő és teremtő erővel megáldott emberek, akkor meg tudjuk valósítani az Illyés Gyula által megálmodott szellemi közös hazát – fogalmaz Katona István.
A néptánckutató szó szerint vérét adta az álom megvalósulásáért: mivel a munkások nem érkeztek meg időben, maga mászott fel a turul csőrére dolgozni, ám leesett, és több helyen eltörte a karját.
– Jól kell sáfárkodunk a saját örökségünkkel – mondja a státustörvény körüli vita kapcsán –, s az anyaországnak is tudnia kell, hogy nemzetének egyetlen részét sem szabad megtagadnia. Hiszen olyanok vagyunk, mint a kenyér – ha a héját valahol feltörjük, az egész kiszárad.