Ismét – és ez egyáltalán nem új dolog – néhány hete kitört egy nagy sajtóbotrány Magyarországon; ezúttal a nemzetközi sajtó is benne van az ügyben. Az eset tanulságai azonban jóval általánosabbak: az európai média alapértékeiről és normáiról van szó. Elfogadott tétel volt régebben az újságírók között, miszerint „a tények valósága szent, de a kommentár szabad”. Úgy tűnik, hogy ez az alapigazság kezd elkopni napjainkban. A médiacsinálók egyre inkább – azért, hogy a sztorijuk érdekesebb, eladhatóbb legyen – hajlamosak kiszínezni mondanivalójukat. Ezt a törekvést csak erősítik az újságíró-iskolák kurzusai és a szerkesztőségi elvárások. Minden történetet személyesíteni kell, nem a téma számít, hanem a személyiség. Sokszor a kritikai megközelítés túlteng, és minden esemény rosszabbá válik, mint amilyen, és a szenzációhajhász újságírás dominál.
A botrány Magyarországon akkor tört ki ismét, amikor maguk az újságírók váltak a sztori tárgyáva; egyáltalán nem tetszett nekik ez a helyzet. Budapesti egyetemisták egy csoportja, Kontroll Csoport néven – angol anyanyelvűeknek igazából nem hangzik jól a kontroll szó a tömegtájékoztatás kontextusában – médiamonitorizáló projektet indított útra, melynek a fő profilja az lenne, hogy vizsgálja: hogyan tükröződik Magyarország a nyugati sajtóban. A pesti diákok még messzebb mentek, megnevezték a Magyarországról tudósító újságírókat, és elemezték riportjaik hangnemét. Ekkor tört ki a szép kis botrány.
A Kontroll Csoport kimutatta, hogy a Magyarországról szóló jelentések tendenciózusan kormányellenesek, és az ellenzéki pártok nézeteit, főleg a szabad demokratákét tükrözik. Ezt a tételt számokkal és szó szerinti idézetekkel bizonyították. Nem kétséges mellesleg, hogy a Magyarországról keltezett opusok tükrözik az újságírók általános szkepszisét a politikai konzervativizmussal szemben. Sok sajtómunkásnak balközép világnézete van, anélkül, hogy tudatában lenne e ténynek.
A megkritizált újságírók hangosan tiltakoztak, és azt hangoztatták, hogy ők csakis az igazságot, a nagybetűs igazságot írták meg. De a tanulságok nem állnak meg itt. A mai modern média – talán egy kicsit szerényebben – azt állítja, hogy amit ők csinálnak, az nem más, mint a történelmi valóság vázlatos leképezése. Valamelyik állításnak hamisnak kell lennie. Az igazság – akár kis-, akár nagybetűkkel írva – létezik, és nem lehet racionálisan megkérdőjelezni. A valóság vázlatos leképezése megközelítés azonban nagy- mértékben függ attól, hogy kiktől szerzi az információt a derék sajtómunkás, érti-e a helyi jellegű, mélyebb valóságszinteket, és hogy a helyi valóság mely része fontos a hír továbbadójának.
A nemzeti olvasóközönségek közötti alapvető különbség csak tovább bonyolítja a helyzetet. Mást akarnak olvasni a magyar, a brit és a holland olvasók, szó sincs arról, hogy létezne egy univerzális közönség. Sok tudósító elfelejti ezt a tényt. Ez sokszor oda vezethet, hogy néhány cikk nem lesz kiegyensúlyozott, rosszabb esetben pedig elfelejtkezik a helyi valóságról.
A helyzet még összetettebb a posztkommunista Közép-Európában, ahol bizony a nyugati tudósítók némelyike nem érti a helyi valóságot, vagy irritálja, amit ezekben az országokban lát. Sok magyar számára úgy tűnik, hogy amit róluk írnak a nyugati újságokban – és sajnos sokszor nemcsak úgy tűnik, hanem olyan is –, mintha kicsit lenéző és érzéketlen lenne. A nyugati tudósítók nem értik és visszautasítják azt az érzést, amelyet sok helyi olvasó érez, miszerint ezek a médiamunkások úgy viselkednek, mintha kvázi birodalmi hivatalnokok lennének, és idegen normákat akarnának ráerőszakolni a helyi bennszülöttekre”. Különben Közép-Európa státusa igen ellentmondásos Európában; nem kétséges, hogy kulturális része az öreg kontinensnek, de egyenlősége nem olyan, mint például az EU-tag Portugáliáé.
Vegyük például a Kontroll Csoport kritikáját, miszerint a baloldali retorika dominál a Magyarországról küldött tudósításokban. És valóban: igen kevés tudósító vette a fáradtságot, hogy megértse a közép-európai jobbközép pártok különös dilemmáját. Ha konzervatív vagy a régióban, mit is akarsz igazából konzerválni? A közelmúltat – a két háború közötti korszakot és a kommunista periódust – nem érdemes konzerválni. A lengyel jobboldal belebukott ebbe a dilemmába, a magyar jobboldal azonban, úgy tűnik, jóval eredményesebb, és eddig sikeresen elkerülte a fragmentációt és bezárkózottságot. A magyar jobboldal sikerét a baloldal sérelemként fogja fel; a nyugati médiamunkások pedig önkéntesen tálalják a baloldal retorikáját, mint domináns magyar diskurzust.
Összeségében a probléma gyökere mélyebben van, mintsem csak egyszerű lenézés és érzéketlenség, habár ezek is igen fontosak. Az igazi nagy kérdés az, hogy van-e univerzális európai norma? Ha van, egyforma mértékben alkalmazzuk ezeket Magyarországgal, Franciaországgal és Nagy-Britanniával kapcsolatban? Vajon a nyugati tudósítók kritikai érzékenysége egyforma módon kezeli a jobbközép, illetve balközép magyar kormányokat?
Vajon a magyaroknak igazuk van-e abban, hogy a negatív nyugati sajtókampány rombolja az ország képét, és a megfestett tónus jóval sötétebb, mint az aktuális valóság? És abban, hogy a túlnyomó részben negatív és túlzó (antiszemitizmus, rasszizmus, cigányüldözés stb.) elemek félrevezetik más országok közvéleményét? És mi történik a valóság más elemeinek prezentálásával? A cikkek hangneméről meg csak annyit, hogy a lenéző stílus, ami Budapesttel szemben dominál, megengedhetetlen lenne a berlini, illetve párizsi tudósítók részéről. Ezek alapján a magyaroknak van némi igazságuk.
És végül egy megoldhatatlan probléma: mind a magyar, mind a nyugati sajtó abból indul ki, hogy létezik egy egységes, objektív valóság, és a médiának ezt a valóságot kell tükröznie. A mai világban ez nem több, mint illúzió. Létezhet ugyan több megközelítés az igazságról, és ezeket többször úgy tálalják, mint az egyetlen igazságot, de a globalizálódó világban inkább az igazság kakofóniájáról lehet beszélni, ahol mindenki a saját igazát fújja. A demokrácia nevében azonban minden igazságnak meg kell adni a lehetőséget, hogy a felszínre kerüljön. Ennek értelmében a magyar jobbközép hangját, amely a tudósítók szerint hamis és alsóbbrendű, szintén meg kell hallgatni. Így talán igazuk lehet azoknak, akik kritizálták az egyneműséget a sokszínűség világában.
A szerző egyetemi tanár (University College, London)
Újabb milliárdossal gazdagodott Magyarország, mutatjuk, mire ikszelt a szerencse fia
