Patt a nagy sakktáblán

Nyugtalanságot kelt Oroszországban és Kínában egyaránt, hogy az afganisztáni fellépéssel látványosan megerősödött az amerikai katonai jelenlét Közép-Ázsiában, így a posztszovjet térségben is. Ráadásul a jelek hosszú távú berendezkedésre utalnak.
A térségbeli befolyási övezetekért folytatott, mind nyíltabb versengés közepette az sem nagyon csillapította a moszkvai aggodalmakat, hogy az Egyesült Államok a héten kötelezettséget vállalt arra, nem létesít állandó katonai támaszpontokat Közép-Ázsiában.
„Gorbacsov szétverte a Szovjetuniót, Putyin pedig feladta Oroszország hagyományos érdekszféráját” – harsogja az orosz kommunista sajtó. A belső erőviszonyok ismeretében ezzel nem is lenne értelme foglalkozni, ha higgadt elemzők nem tennék fel szintén egyre gyakrabban a kérdést Putyinnak: megérte-e kiállni az amerikaiak mellett? A kritikusok ehhez azonnal hozzáteszik: Moszkva eddig az ABM-szerződés egyoldalú felmondása mellett csupán annyit kapott, hogy a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságok az Egyesült Államok érdekszférájába sodródtak. Tény, hogy korántsem lát mindenki fenyegetést az amerikai magatartásban, mondván, a délről leselkedő általános veszély elhárításához összefogásra van szükség, Oroszországnak pedig jelenlegi helyzetében nincs más választása, mint hogy reménykedjen Washington partnerségének őszinteségében. Láthatóan ezt teszi az orosz vezetés is, amely – legalábbis hivatalosan – semmi jelét nem mutatja a nyugtalanságnak. Amint Putyin kijelentette: „Aggodalomra akkor adna okot a közép-ázsiai jelenlét, ha az Egyesült Államok továbbra is ellenség lenne, ennek az időnek azonban már vége.” Ám az amerikai–orosz partnerséget Moszkvában többen meglehetősen egyoldalúnak tartják. Így az Európa Intézet vezető kutatója, Pavel Kandel is, aki a szavak és a tettek között érezhető disszonanciára figyelmeztet. Mint mondja, miközben az Afganisztánba vezényelt csapatok parancsnoka, Tommy Franks arról beszél, hogy Washington nem akar hosszú távra berendezkedni a térségben, az igazság az, hogy az afganisztáni háború kezdete óta az Egyesült Államok éppen Putyin közbenjárásával támaszpontot létesített Üzbegisztánban és Kirgizisztánban. Csapatai állomásoznak Afganisztánban és Pakisztánban, ezenkívül hadihajókat tart a Perzsa-öbölben és az Arab-tengeren, és Washington szorosabb katonai kapcsolatokra törekszik Azerbajdzsánnal, Örményországgal, valamint Grúziával. Mindezt azonban nem minden esetben veri nagydobra.
Üzbegisztánt például nyugtalanítja, hogy az afganisztáni háborúban játszott szerepe felbőszítheti a keményvonalas muzulmánokat, ezért nyomatékosan kérte Washingtont, hogy korlátozza a két ország együttműködésével kapcsolatos hírek nyilvánosságra hozatalát. Donald Rumsfeld védelmi miniszter szóvivője szerint ez tisztességes alku annak fejében, hogy Taskent támaszpontokat bocsát az amerikaiak rendelkezésére. A Pentagon cáfolatai ellenére Moszkvában tudni vélik, hogy előrehaladott tárgyalások folynak a Taskenttől ötszáz kilométerre kiépített – egykori szovjet – hananábádi légi támaszpont 25 éves bérléséről. Az amerikaiak állítólag mintegy negyedmilliárd dollárt fektetnének be a bázis korszerűsítésébe, az éves bérleti díj pedig 200 millió dollárra rúgna. Teherán és Washington kapcsolatai az elmúlt hónapokban ugyancsak felmelegedtek, és Üzbegisztán elsőként ajánlott tevőleges segítséget a térségben a nemzetközi terrorellenes koalíciónak. Egy szintén titkos, tavaly október 7-i keltezésű katonai együttműködési szerződés értelmében mintegy háromezer amerikai katona állomásozik az országban, és 50-60 F–15-ös és F–16-os repülőgép száll fel naponta Hananábádban. Az amerikai katonai jelenlét pedig csak erősíti Teherán azon külpolitikai célkitűzését, hogy a térség domináns hatalmaként kiszakadjon az orosz befolyás alól.
Az üzbéggel ellentétben a kirgiz vezetés nem rejti véka alá az amerikai kapcsolatot. Így azt sem, hogy meghosszabbítaná a katonák jelenlétéről egy évre kötött szerződést. A főváros, Biskek közelében lévő Manasz polgári repülőtér egy részén kétszáz amerikai és francia katona fogadja a főként Frankfurtból érkező szállítógépeket. Minden landolás hétezer dollárt hoz a biskeki államkasszába. Itt létesítenének „előretolt bázist” a britek is, és állítólag akár háromezer főre is nőhet az amerikai kontingens létszáma, mivel Washington a térségbeli hídfőállás szerepét szánja a geostratégiailag fontos országnak. Innen ugyanis mindent elérhetnek a gépek Kínától az indiai–pakisztáni határvidékig, és mellesleg ellenőrizhető az egész térség e-mail- és telefonforgalma.
Egyes információk szerint Kazahsztán és Tádzsikisztán is kész követni Taskent és Biskek példáját, az amerikai csapatok állandó jelenlétének azonban itt az orosz befolyás erőssége miatt kicsi a valószínűsége. Kazahsztánnak például – amely azért megengedte a támaszpontok használatát – számolnia kell a lakosság mintegy harmadát kitevő, politikailag is befolyásos orosz kisebbséggel, Tádzsikisztánban pedig már évek óta állomásozik 18 ezer orosz katona. A Spiegel szerint Washington ennek ellenére próbálkozott Dusanbénál is: felajánlotta a hadsereg felszerelését a NATO eszközeivel, és háromhetes amerikai tapasztalatszerzésre hívott meg befolyásos tádzsik politikusokat, köztük a miniszterelnök-helyettest. Az orosznál több gazdasági segítséggel kecsegtető új partner népszerűsége mindenesetre nő a régió szegény országaiban. Egyedül a gazdag Türkmenisztán engedheti meg magának a semlegességet, sőt Nyijazov annyira magabiztos volt, hogy még a tálibokkal is tartott fenn kapcsolatot.
Washington szerint a közép-ázsiai amerikai katonai jelenlét miatt érzett orosz félelmek még a régi, hidegháborús külpolitikai megközelítést tükrözik. Ezek az egyes moszkvai körök és Peking megnyugtatására szánt kijelentések azért jól illeszkednek abba a stratégiába, amelyre több washingtoni elemző is utalt. John Pike például rámutatott, hogy mind Közép-Ázsiában, mind pedig a Perzsa-öböl térségében „sok mindent megtesznek annak érdekében, hogy az amerikai katonai jelenlétet a valósnál kevésbé jelentősnek tüntessék fel”. A védelmi miniszter helyettese, Paul Wolfowitz szerint az amerikai egységek funkciója Közép-Ázsiában ma inkább politikai, mint aktuális katonai jelentőségű. S hogy mindez egy jól átgondolt eurázsiai stratégiába illeszkedik, annak bizonyítására egy francia politológus, Alain Joxe felhozza az 1997-es amerikai hadvezetési reformot, amelynek részeként az afganisztáni hadműveleteket is irányító CENTCOM hatáskörét az Arab-öböltől egészen Vlagyivosztokig terjesztették ki. Vagyis az Egyesült Államok hadereje jóval a tálib ügyek és a terrortámadás előtt felkészült egy lehetséges beavatkozásra a térségben. Az afganisztáni fellépés pedig jó ürügynek látszik Amerika közép-ázsiai pozícióinak megerősítésére. Biztosak lehetünk benne, hogy e nagy sakkjátszmában korántsem ez az utolsó lépés.