PÁVAÓL

Nap mint nap láttam, néztem egy emberöltőig átmeneti lakásom falán két ceruzarajzot. Az egyiken Beethoven álla, a másikon Bartók szeme. Természetesen teljes portrék voltak, mégis ezeknél az arcrészleteknél domborult fel a papír, s ütötte át a hideg üveget. A bécsi mester gödrökből, letakart görcsökből épített állkapcsának a kővé vált száj volt a dísze: a szigor, a gőg, a világutálat faragta kapu. Nagy, erőszakos álla fölött kissé délibábosra sikeredett szeme, végül a felviharzó haj, a dús és bonyolult égbolt, amely a föld szívéig görbülő dühös fintort keretezte. Bartóknak viszont a tekintete elől nem lehetett kitérni; légbe merevült szemsugarára mint egy kicsi fakard ikszelődött oda a magamé.
Beethovent sokat hallgattam, szimfonikus zenéje teljesen magával ragadott, mert nem valami külső, idegen monumentalitás tövébe sodor, és hegyhajigálásában sincs fenyegetés, hanem mindent belőlem, a saját bensőmből értet meg. Felemel, naggyá tesz, miután összhangzatosságot teremt az ember örök dolgok utáni sóvárgása és a muzsika nyelven túli konkrétsága között.
Bartókot sokáig nem szerettem, és nem azért, amiért a gyöngyös, prémes, szmokingos páholybérlők egynémelyike affektálni szokott, hogy úgymond „igazán abbahagyhatná a zenekar a hangolást”, pedig jól tudja, hogy elkezdődött a koncert, csak ez a cinkos hülyeség megvédi őt (őket) Bartók komolyanvételétől. Attól, hogy megpróbálja érteni, élvezni a csiszolt disszonanciát, Bartók „ész nélküli” intellektualitással megalkotott hangzásvilágát.
Én nem az illyési „hangzavart” savalltam, hanem fáztam ettől a zenétől, valami hűvösség csapott ki a vacogó hangközök résein, ezüst és kék volt minden, majdnem tökéletes, mégis holdbéli. Túl egyetemes volt, az egyetemességnek abban az értelmében, amely az embert is részletnek, mozaikkövecskének tartja a nagy egészben. Egyetemes és gőgös, amely nem magát gondolja nagynak, hanem mindenki mást kicsinyít valós és reális helyére. Beethoven sokkal személyesebbnek hatott, hatalmas vállalkozásában mindig csendestársnak érezhettem magamat.
Csak sokára jöttem rá, hogy a világzenét komponáló, román, arab, szlovák motívumokat használó magyar zseni nem rosszabb bécsi kollégájánál, s ahogy fokozatosan megértem a saját századomra, s rátaláltam a korszerű magyarságot képviselő mintákra, úgy vált nemzetivé, vagyis sajátommá Bartók egyedülálló műve. Levelezését olvasva érdekes vagy megrendítő részleteket találtam: a román népzenekincset méltató sorokat, másutt a magyar ruha viseletét, dacos megmutatását kívánó megjegyzést; anyját arra inti, hogy a barátnőjével ne németül társalogjanak, hanem magyarul; Geyer Stefinek egész filozófiai értekezést ír. Aztán mellőztetéséről, a kiadókkal vívott csatákról szólnak a levelek.
Bartók szikár és fegyelmezett gesztusai, taktusra kimért darabjai egy nyugtalan, riadt, de elszánt lelket kerítettek el a nyirkos kézzel tapogató világi kíváncsiság elől. Igen, kiment (kitántorgott?) Amerikába, mert itthon megsüketült az ország. Zenebohócok és dallamgyárosok, udvari zenészek csinnadrattázták tele a szobányira szűkült koncerttermet, amelyet megszokásból még fenntartott az új, de egyre rokkantabb erkölcsű hatalom. Bartók elborong, hogy micsoda különbség van „megélni” és „élni” között. Ő élni szeretett volna, tenni a dolgát, mondjuk, idehaza, ha már gyökeres ember.
A szép Bartók-fa törzse megrázkódott, karvastagságú gyökereit ropogva kihúzta a földből, s nagy levélhullatva elment. Leereszkedtek a fogatlan fűrészek és csorba fejszék. Elment, hadd menjen. Meg hát megmaradt a Bartók–Kodály híd, amelyen a magyar zene majd csak elpendlizik Kompország komponistái segedelmével. Járkálunk kitárt, színes esernyők árnyékában, nehogy ránk essen Bartók fekete-fehér fogú vaszongorája a boszszús egekből. Korzózunk. Emlékezünk.