Újra kiderült, hogy az élet enyhén szólva nincs híján a dramaturgiai érzéknek, a játékok utolsó napjára is tartogatott némi botrányt: fináléként a háromszoros bajnok Johann Mühlegg keveredett doppingügybe, mintegy emlékeztetve mindenkit arra, hogy az olimpia nem csupán a kimagasló teljesítmények, hanem a hatalmas feszültségek tizenvalahány napja is volt.
Alkat kérdése, kinek mi marad meg az emlékezetében. Az örökös tamáskodók bizonyosan azt hangoztatják majd, hogy csak ködösítés az öt karika köré épített szép szózuhatag, a modern világ áttör mindenfajta erkölcsi korlátot. Akit viszont elsősorban megértéssel áldott meg a sors, főként arra gondol vissza szívesen, hogy ezúttal is kiderült, mekkora egyéniségekkel szolgál visszatérően a sport világa.
Meggyőződésem, hogy a legtöbbet a klasszisok tehetnek azért, hogy az olimpia továbbra is ünnep legyen, ne kebelezzék be a XXI. század enyhén szólva is indulatokkal terhes hétköznapjai.
Mint például Salt Lake Cityben a műkorcsolyázók.
Gálájuk azért volt most több a megszokott parádénál, mert a pontozás furcsaságai (!) jóvoltából minden elképzelést fölülmúló sértődéshullám jellemzte az olimpiai versenyeket. Például a párosoknál, ahol előbb az orosz Jelena Berezsnaja, Anton Sziharulidze kettős lett aranyérmes, majd az olimpiai bajnoki trónra melléjük emelték a méltatlanul alulértékelt kanadai Jamie Sale, David Pelletier kettőst.
Nos, miközben az orosz elöljáróknál még mindig a sértettség az úr, a négy korcsolyázó nemes gesztussal jelezte, hogy az események az akaratuktól függetlenül vettek (sport)politikai fordulatot. Kéz a kézben körbekorcsolyáztak a csarnokban, majd a két lány és a két fiú összekapaszkodva zárta halálforgással a demonstrációt.
Reménysugárral szolgálva ahhoz, hogy még visszatérhetnek azok az idők, amelyben csak ellenfelek voltak a sportban, ellenségek soha.
Kiderült mi kell a washingtoni tárgyalások sikeréhez
