Olyan megedzett „tengeri medve” áll a német belpolitika hajójának parancsnoki hídján, aki a viharos hullámok ellenére még csak-csak élvezi az utasok bizalmát, rohamosan növekszik viszont a „kapitány” mögött álló legénység iránti bizalmatlanság, hiszen a szociáldemokrata–Zöldek koalíció gazdasági gyengéi szembetűnőek.
Az árakkal párhuzamosan emelkedik a munkanélküliek száma, a bruttó hazai termékek növekedése szinte nevetségesen minimális, az állam, a tartományok és a városok eladósodása olyannyira nyomasztó, hogy az unió stabilitásáért aggódó brüsszeli bizottság intőt akart adni Berlinnek. Hans Eichel pénzügyminiszter csak kínos tárgyalásokon tudta elejét venni ennek a felsülésnek. Otto Schily belügyminiszter a szélsőjobboldali NPD betiltását szorgalmazó eljárást futtatta időlegesen zátonyra, miután kiderült, hogy a tanúk között a titkosszolgálatok beépített emberei is szerepeltek volna. A védelmi tárcát irányító Rudolf Scharping melléfogásai hetek óta derültséget okoznak a politika színpadán. Az SPD parlamenti frakciójának helyettes elnöke, Ludwig Stiegler pedig legutóbb olyan kijelentéssel lépett a nyilvánosság elé, amelytől még saját pártjának tagjai is elhatárolják magukat: „A keresztény- és szabad demokraták ismerjék el történelmi felelősségüket azért, hogy elődszervezeteik hozzájárultak Hitler hatalomra jutásához.”
A Schröder-csapat ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásokkal tálcán nyújtja a hazai sajtónak a jogos kritikára alkalmas témákat. A kortesidőszak ezzel fordulatához érkezett. A médiatársadalom érzi a vihar előszelét, és beállítottságának megfelelően reagál. Elhibázott lépés lenne tehát a bíráló hangokat kizárólag az úgynevezett „jobboldali” nyomdatermékek nyakába varrni. A fennállása óta baloldali szellemű és SPD-szimpatizáns Der Spiegelnél egy lap sem analizálja őszintébben és gúnyosabban az 1998-ban hatalomra jutott piros– zöld-szövetség teljesítményét. A kereszténydemokratákhoz közel álló sajtó – már csak piacgazdasági meggondolásokból – sem mondhat le arról, hogy – a CDU–CSU-kancellárjelölt Edmund Stoibert támogatva – szintén fokozott hangerővel fújja meg a harsonákat. Az ország legnagyobb példányszámú napilapja – a Bild Zeitung – harsogva és legtöbbször felszínesen informálva vívja meg a mindennapi csatát az olvasók kegyeiért. A Springer-kiadó a jóval szolidabban fogalmazó és mélyrehatóan értékelő Die Welt hasábjain gondoskodik az egyensúly helyreállításáról, de nem rejti véka alá politikai beállítottságát – éppúgy, mint az elvitathatatlanul baloldali Süddeutsche Zeitung vagy a Ruhr-vidéken székelő WAZ-csoport kiadványai. A német médiavilágban meglehetősen kiegyensúlyozottak az erőviszonyok, a politikai mérlegen pedig inkább balra, mint jobbra billen a mérleg. Tudja ezt a kancellár is. Hiszen jó három esztendővel ezelőtt hathatós sajtótámogatással váltotta le azt a Helmut Kohlt, aki visszatetsző arroganciával játszotta el a tollforgatók jóindulatát.
A szeptemberi választáshoz vezető úton a nyomtatott sajtó kénytelen lesz – ezúttal is – megelégedni a másodhegedűs szerepével, a televízió árnyékában. A képernyőkön tett személyes benyomás befolyásolja elsődlegesen az embereket. A tervezett két tévépárbaj Schröder és Stoiber között – bármennyire furcsán hangzik is – nem tartalmilag, hanem külsőségeiben hat majd a nézők jórészére. A magát rendre fegyelmezni tudó, benső forrongását ügyesen elkendőző kancellár temperamentumos, gyorsan beszélő kihívója mellé pártja nem hiába keresett médiatanácsadót, hogy az „tévéalkalmassá” formálja Stoibert.
Guardiola kirugdalná a játékosait, pedig a City kiütéssel nyitott
