Szent Hilárius, azaz Bod Péter tarka históriái

Mulatságos és tanító célzatú anekdoták, legendák és egyéb tarkabarka történetek gyűjteménye Bod Péter sokat olvasott könyve, a Szent Hilárius. A mű címében szereplő férfiú a IV. században élt, ifjú korában pogány volt, később azonban keresztény hitre tért és Poitiers városának püspöke lett. Hogy mi köze e szentnek az erdélyi szerző könyvének tartalmához, sokan firtatták már. A megoldás alighanem ennyi: a latin „hilárius” szó vidámat, bohókás kedvűt jelent. Bod Péter ezt a magyarázatot mellékeli könyvéhez: „Mikoron ez a könyvecske Szent Hiláriusnak neveztetett, nincsen itt azzal tekintettel arra, mintha ez annak a nagy Isten emberének írásaiból szedegettetett volna öszve, hanem inkább az ő nevére, amely vidám szivűt, jókedvűt vagy örvendezőt tészen…”
A szerző, aki 1712 és 1769 között élt, a háromszéki Felsőcsernátonban született és korának enciklopédikus felkészültségű tudósa, gróf Bethlen Kata udvari papja és könyvtárosa volt. Családjának nemessége nem túl régi: 1640-ből, I. Rákóczi György fejedelem idejéből datálódik. Nagyenyeden, Felsőbányán és a leideni egyetemen tanult. Hazatérve kora leghíresebb könyvgyűjtője lett – állítólag Hollandiából hét mázsa könyvet hozott magával.
Leghíresebb műve a Magyar Athénás (1766), amely az első magyar irodalmi lexikon, bár nemcsak szépírók, tudósok is helyet kaptak benne. Bod Péter sokoldalú író, a régészet, a néprajz, a tudomány- és a kultúrhistória is érdekli, legalábbis érintkezik érdeklődésével, hiszen abban a korban e tudományok a szó mai értelmében nem léteztek.
A Szent Hilárius – a szerző egyetlen „szépirodalmi” munkája – első fejezetében a hit kérdéseit járja körül kérdés-felelet formában, de igen eredeti nézőpontból. Ír például a „szénégető hitről”, ami nem más, mint: „Más szájával enni, más hitivel hinni”. Ír a „vallás lelkéről” meg a muzsikáról – persze kálvinista szemmel –, miszerint „Isten érti az emberi nyelvet, s inkább gyönyörködik abban, mint az fának, csontnak, vasnak, réznek zörgésében.” A második fejezet a világ mibenlé-tét taglalja, amely „egy nagy rakott ház: melynek fundamentoma a föld, fedele az ég. Szíve e világnak az eklézsia”. Egy-egy pillantást vet Egyiptomra, Jeruzsálemre, Németországra, de a csillagos égre és az „égő hegyekre”, vagyis a vulkánokra is, amelyek szerinte „a pokol kéményei”. Aztán az embert taglalja, eredetét és szerveit, sokféleségét, hiszen „Indiában kutyafejűek, némelyek egyszeműek, némelyeknek csak egy lábok vagyon, de olyan széles talpok, hogy a melegben hátokra fordulván s talpokat a nap eleiben tartván az árnyékban csendesen nyugosznak.”
Sorra veszi még – jóízű és bohókás antik anekdotákat sorolva – a férfiakat meg az asszonyokat, s persze a két nem kapcsolatát is. Aztán az ember sorsa és bűnei, a történelem korszakai következnek – mi persze az „arany időben” élünk –, bár sokan vannak a szűkölködők is.
A tarka és szórakoztató mű a tanulás és a tudomány fontosságát taglalja végül, amely „az ifjaknak értelmet, a véneknek vigasztalást, a szegényeknek gazdagságot, a gazdagoknak gyönyörűséget ad”. És bemutatja a természetet, az élő állatokat, oroszlántól a fecskéig, de a baziliszkuszt meg néhány tengeri csodalényt sem felejtve ki a felsorolásból. És persze olvashatni még a könyvben a drágakövektől az örökkévalóságig, az élőhalottaktól az utolsó ítéletig sok mindenről, ami elgondolkodtató és szórakoztató, borzongató és kacagtató, ahogy általában az a hajdani félig tudomány, félig álomvilág, amelynek Bod Péter jó ismerője és eredeti tollú krónikása volt.